Lúzerkántri

Közeledik a vég. Szerencsére. Azért búcsúzzunk tőlük szépen. Illő megemlékezni "áldásos" tevékenységükről. Röviden. Annyira azért mégsem lesz rövid...

AZ UTÓBBI NYOLC ÉVBEN HATALMON 

LÉVŐ KORMÁNYOK FŐ BŰNEI

1. 2006-os rendőrterror.

Kilőtt szemek, letépett ujjak, eltört csontok, évtizedek óta példa nélküli sorozatos jogsértések, szakszerűtlen intézkedések mindennemű felelősségre vonás nélkül, sőt, egyes esetekben a felelősök kitüntetésével, megjutalmazásával. A későbbi évek kormányellenes demonstrációi kapcsán is számos jogsértés fordult elő.
 
2. A gazdaság csődközeli állapotba juttatása.

2006-ban a világ második, 2007-ben az Unió legmagasabb GDP-arányos államháztartási hiánya, 2007-ben az Unió legalacsonyabb növekedési rátája és legmagasabb inflációja, valamint majdnem legrosszabb foglalkoztatottsági szintje, jelentős folyó fizetési mérleg-hiány, nagyarányú munkanélküliség (különösen a pályakezdők körében), mely tünetek nagy része még a gazdasági válság előtt jelentkezett. Ennek következménye egyrészt korábbi kelet-közép-európai versenypozíciónk elvesztése, sőt, erőteljes lemaradásunk a régióban, másrészt gazdaságunk sérülékenysége. A gazdasági válság kitörését követően elsőként kellett nemzetközi mentőcsomagért folyamodnunk, amelyben a hatalmasra duzzadt központi adósságállomány mellet az is közrejátszott, hogy a kormányzat tétlenül nézte a devizahitel-állomány rohamos növekedését.

3. Rekordmértékű, a GDP 73%-a rúgó, és folyamatosan tovább növekvő adósságállomány, melynek jelentős részét a legutóbbi kormányok vették fel. Hatalmas mértékűre növekedett az önkormányzatok (köztük a főváros), az állami vállalatok és intézmények, valamint a lakosság eladósodottsága (beleértve a devizahitel-állományt) is.

4. A problémák egyik forrása a 2002-es „száznapos csomag”, melynek során a túlméretezett arányú osztogatást főként hitelből finanszírozták. A bajokat csak súlyosbították a szinte rendszeres megszorító csomagok. A közgazdászok által is sokat bírált Medgyessy-, Draskovics-, valamint Gyurcsány-csomagok, valamint az azokkal együtt járó kb. 50 adó-, és illeték-emelés és több mint egy tucatnyi új adó-, és illetékfajta százmilliárdokat vettek ki az adófizetők, elsősorban a vállalkozók zsebéből, jelentősen rontva a gazdaság teljesítményét, az infláció felpörgetésével pedig az életszínvonalat. A 2004-es, erősen vitatott ÁFA-visszatartások szintén komoly károkat okoztak a vállalkozók számára, a 2003-as forint-sáveltolás pedig jelentősen hozzájárult az államháztartási hiány növekedéséhez.
Mindeközben a kormányzat növelte a képviselők és az állami vezetők fizetését.

5. Késlekedő és tehetetlen válságkezelés, amely tovább súlyosbította a válságot, a Bajnai-csomag pedig újabb megszorításokat jelentett, ezen felül több tízmilliárd forintot kívánnak elvonni az infrastruktúra területéről.

6. A 2002-es választásokat a mai napig minden más választásnál több csalási gyanú lengi körül (pl. „láncszavazások”), a 2006-os választások előtt pedig nem tájékoztatták a lakosságot az államháztartás pontos helyzetéről, valamint eltitkolták a készülő megszorításokat. Ide tartozik még a korábbi gazdasági miniszter 2007-es SZDSZ elnökké választása körüli óriási botrány is.

7. Először egy a múltját addig eltitkoló korábbi szigorúan titkos tiszt, majd egy korrupcióval erősen gyanúsítható, végül egy többek közt a Hajdu-Bét-ügyben is erősen érintett politikus miniszterelnökké választása. Ezzel együtt a KISZ és a korábbi állampárt számos vezetőjének fontos pozíciókba (miniszter, államtitkár, stb.) emelése, illetve kitüntetése.

8. Öt év alatt két alkalommal a választók megkérdezése nélküli miniszterelnök-csere, mindkét alkalommal botrányos körülmények közepette.

9. A korábbi kormányoknál több és súlyosabb nagyságrendű korrupciós és megfigyelési ügyek, élükön a Kulcsár-, a Zushclag, a Benedek-, valamint a Keller-Kapolyi-ügyekkel. Ide tartoznak a terézvárosi és az erzsébetvárosi MSZP-frakciók botrányos ügyei is.

                                                                
10. Négyes metró

A kormánypártok jelöltje, Demszky Gábor évek óta botrányos színvonalon vezeti a fővárost (BKV-ügyek, Combino-ügy, rakpart-átépítés, stb.). Működésének szimbóluma az eredetileg százmilliárdosra tervezett, egyes szakértők által is erősen kritizált négyes metró-beruházás, amely mára több mint 500 milliárd forintos, kétes kimenetelű vállalkozássá vált olyan korrupciós jelenségek kíséretében, amelyek már eddig több tízmilliárd forintnyi EU-támogatástól fosztották meg a fővárost..

11. Hankook-ügy

A dél-koreai beruházó számára a nyilvánosság megkerülésével adott több tízmilliárd forintnyi támogatás, valamint a szintén nem hivatalosan beígért egyéb privilégiumok (pl. a cég számára kedvező adójogszabály-változások) ügye példa nélkül álló botrány. Más multinacionális cégek esetén is hasonló módon jártak el.

12. Pécs Kulturális Főváros.

Egy város és egy ország lejáratása az, ami a kulturális főváros-projekt körül évek óta zajlik. Ide tartoznak a Toller-féle pécsi városvezetés bűnei is.

13. A magyar mezőgazdaság visszaesése.

A mezőgazdaság teljesítménye 2004 óta folyamatosan csökken, a növénytermesztés valóságos zuhanást szenvedett el, és az állatállomány is tovább csökkent, miközben jelentősen növekedett az import. A bajokat súlyosbítja, hogy a magyar mezőgazdaság ma már több, mint 60%-ban külföldi tulajdonban van. Mindehhez járultak a folyamatos élelmiszer-botrányok.

A problémák egy része 2005-ben óriási fővárosi gazdatüntetéshez vezetett.

14. A vidék leépítése.

Vidéki iskolák, posták bezárása (mobilposta-botrány), valamint vasúti szárnyvonalak megszüntetése, amit a többnyire EU-pénzekből történő fejlesztések sem tudtak kellő mértékben ellensúlyozni.

15. Fontos állami tulajdonú cégek élére hozzá nem értő régi KISZ-es, illetve állampárti vezetők kinevezése, akik sorozatos botrányokat okoztak, és emellé indokolatlanul nagy összegű – sokáig jogellenesen eltitkolt – prémiumokat, végkielégítéseket vettek fel. A legismertebbek közülük Szabó Pál, valamint Kocsis István különböző ügyei. Ide tartoznak a nagy port kavart székházügyek is (MÁV, Posta, MTV, stb), melyeken több milliárdos veszteségek keletkeztek, valamint a Nemzeti Vagyonkezelő körüli sorozatos botrányok.

16. Méregdrága infrastrukturális beruházások.

A gazdasági lehetőségeken túllépő, többnyire hitelből finanszírozott autópálya-beruházások, valamint a hozzájuk kapcsolódó létesítmények körüli botrányok, melyek közül kiemelhetőek a Szekszárd-körüli autópálya-szakasz egyes elemei, a Köröshegyi Völgyhíd, valamint a Megyeri-híd. Ez utóbbi esetben számos vállalkozó a tőkéjét, több százan pedig állásukat vesztették el.

17. Nem megfelelően tervezett és végrehajtott egészségügyi reform.

A reform sok területen káoszt eredményezett, a kórházak egy része hatalmas adósságállománnyal küzd.

18. A „reformok” részeként a kormány vizitdíjat, kórházi napidíjat és dobozdíjat vezetett be, valamint tandíjat tervezett későbbre. E lépéseik olyannyira vitathatóak voltak, hogy az ez ügyben rendezett népszavazás elsöprő többséggel szavazta le azokat, bár a dobozdíj továbbra is megmaradt.

19. Az egészségügyi miniszter leváltásának botrányos körülményei még a kormányon belül is olyan felháborodást keltettek, ami a koalíció széteséséhez vezetett.

20. Strabag-, Siemens és hasonló ügyek.

A legfontosabb nagyberuházásokat rendre ugyanazon, többnyire külföldi cégek, illetve azok tulajdonosi köre nyerték el, melyek olyan vitatható beruházásokat valósítottak meg, mint pl. a Combino-villamosok beszerzése, vagy az M6-os autópálya botrányos továbbépítése, melynek során eddig négy ember vesztette életét, egy pedig életveszélyesen megsérült.

21. A számvevőszék háttérbe szorítása.

A kormányzat nem vette figyelembe a számvevőszék sorozatos bírálatait, és nem hajtotta végre a szükséges módosításokat.

A számvevőszék szerint a gazdasági támogatások rendszere átláthatatlan és nem elég hatékony volt, komoly kritikák érték a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget például az uniós támogatások kifizetésének lassúsága miatt, ezen felül támadták a haderőreformot is (előkészítetlen létszámleépítés, elhibázott beruházások, stb).

22. A 2006-os tűzijáték.

Az előrejelzések ellenére le nem fújt tűzijáték öt ember (köztük egy kislány) halálát okozta, valódi felelősségrevonás nem történt.           

23. A Malév kiárusítása homályos hátterű orosz befektetőknek, azóta is sorozatos tiltakozásokkal és botrányokkal, melyek sztrájkokhoz vezettek.

24. A MÁV Cargo kiárusítása egy külföldi cég számára, szintén botrányok és sztrájkok kíséretében.

25. A makói és a Kelet-Magyarországon feltárandó földgázkészlet kiárusítása szintén külföldi befektetők számára

Magyarország száz évnyi ellátását lehetővé tévő földgázkészlet kiaknázási jogának kiárusítása 12%-os bányajárulék fejében többnyire külföldi cégek számára.

26. Kormányzati negyed.

A botrányos körülmények között tervezett kormányzati negyed munkálatait kénytelenek voltak leállítani, több milliárdos kárt okozván.

27. Kétes beruházások vidéken: botrányos ingatlanügy Sukorónál, az óbudai Hajógyári Szigeten, valamint Sávoly mellet.

28. Luxuskiadások.

Milliárdok irodabútorokra, luxusautókra és tanácsadókra állami szinten, valamint az állami tulajdonú cégeknél. Szintén milliárdok elköltése a minden addiginal nagyobb mértékű propagandára.

29. Hajdú-Bét-ügy.

A kormány tétlenül nézte, ahogy tönkreteszik az ország legnagyobb baromfihús-termelő cégét, és vele libatenyésztők tömegét, akik közül kilencen öngyilkosok lettek. Az ügy egyik felelőse később miniszterelnök lehetett.

30. Hospinvest-ügy.   

Szinte a teljes heves-megyei kórházi ellátás kiárusítása egy homályos hátterű, veszteséges, később csődbe jutott cég számára, amely különösen az egri kórházban okozott komoly feszültséget.        

31. Az M5-ös autópályát üzemeltető cég részvényeinek kiárusítása egy külföldi cég számára.

32. A legfontosabb balatoni idegenforgalmi cégek kiárusítása egy homályos hátterű cég számára.

33. Sorozatos jog-, és erkölcs-sértő bíráskodások.

Többek közt két ember téves jogerős életfogytiglani elítélése a móri bankrablás ügyében, számos gyanús körülmény a Zsanett-ügyben, Princz Gábor és társai elsőfokú felmentése (melyet később megváltoztattak), valamint az ország legnépszerűbb futballcsapatának – később jogellenesnek nyilvánított – kizárása az első osztályból.

34. Elhibázott külpolitika.

A túlzottan oroszbarát külpolitika eredményeként 2008-ra mélypontra jutottak a magyar-amerikai kapcsolatok. Az orosz gázvezeték-építés támogatása több európai kormány rosszallását is kiváltotta. A „válság” kapcsán is sorra elutasították a magyar kormány követeléseit. Ezen felül nem történtek hathatós lépések a határon túli magyarokat ért jogsértések ügyében sem (pl. Malina Hedvig-ügy).

                                                     
35. Részvétel a rengeteget kritizált afganisztáni „háborúban”, eddig három magyar áldozattal.     

36. EU-csatlakozásunk előnyeit sem sikerült teljes mértékben kiaknázni. Az EU-s támogatások nem növelték a gazdaság teljesítményét és a foglalkoztatottságot. A schengeni övezetbe történő belépésünk sem volt megfelelően előkészítve.

37. Nem megfelelően megtervezett és végrehajtott oktatási reform.

Az emelt szintű érettségi vizsga rendszere gyakorlatilag megbukott. A nem kötelező emelt szintű érettségi vizsga miatt irreális szintre növekedtek a felsőoktatási ponthatárok, miközben a színvonal alig emelkedett. Az elsők között csatlakoztunk a sokat kritizált bolognai folyamathoz. A PPP-konstrukcióban megvalósított infrastrukturális beruházások a felsőoktatási intézmények jó része esetén hatalmas adósságállományhoz vezettek.

A 2005-ös érettségi botrányt követően nem mondott le a szakminiszter.

38. Törvénytelen tisztogatások

A statisztikai hivatal elnökét, elnökhelyettesét, illetve a PSZÁF, valamint az Energiahivatal elnökét is jogellenesen távolították el hivatalukból, ezen felül gyanús körülmények között kellett távoznia a Híradó főszerkesztőjének is.

39. „Baráti” kitüntetések: Kossuth-díjak és érdemérmek a saját holdudvarnak. Ismertebb esetek:

40. A Medgyessy-kormány egyéb botrányai: a miniszterelnök luxusnyaralásai, söjtöri ügy, stb.

41. Pekingi bukás.

A rosszul előkészített olimpiai szereplés során rekord alacsony mennyiségű érem (köztük mindössze három arany) született.

42. Egy ember öngyilkossága, aki búcsúlevelében az akkori miniszterelnök kormányának tevékenységét nevezte meg tette okaként.  

A lista természetesen bővíthető...

ÜDVÖZLET MINDENKINEK!

Mivel ez az első bejegyzésem, először a blog címét kell megmagyaráznom. Jelentése ugye: "vesztes ország". Miért lett a mi országunk vesztes ország, és miért lett a magyar vesztes nép?

Rögtön azzal kezdem, hogy én származásomat tekintve nem tartozom a magyarok közé. Főként zsidó és német őseim vannak, talán ezért is van egyfajta "kívülálló" rálátásom a témára. Úgyhogy ezért leginkább a "magyarok"-kifejezést fogom használni, mivel meggyőződésem, hogy a származásnak meghatározó jelentősége van. Ezért nem tudok többes szám első személyben fogalmazni. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy - ezt sem titkolom el - konzervatív beállítottságú, hazaszerető ember vagyok, magyarnak vallom magamat,  a származáson azonban ez nem változtat. Ha ez esetleg valakit  bánt, attól előre is elnézést kérek, de nem tudok másként tenni.

Íme tehát az én elméletem.

A magyarok vesztes mivoltának elsődleges okát is a származásban látom. Bár nem szeretjük, mégis ki kell mondani a tényt: a magyar ázsiai eredetű nép. Manapság számos elmélet kering a magyar őseredetről, őshazáról, abban azonban mind megegyeznek, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe Ázsiából érkezett. A feltehetően már korábban is itt élt "ősök" sem magyarok voltak, inkább a hunokhoz tartoztak, de ebbe most nem szeretnék részletesen belemenni.

Minden probléma gyökere tehát az, hogy a magyar nem európai eredetű nép. A jelenlegi - szűkebb értelemben vett - államalkotó európai nemzetek közül kettő kivételével valamennyinek az ősei itt éltek már az időszámítás kezdete környékén, sőt sok esetben azt megelőzően is, beleértve például a szlávokat. Kivételt csak a magyarok és a finnek képeznek. A finnek azonban egy külön történet, ők is csak az utóbbi évtizedekben lettek sikeresek, egyéb tényezők hatására, amelyekkel most szintén nem szeretnék részletesebben foglalkozni, a lényegen ugyanis ez sem változtat.

Tehát egy nem európai eredetű nép bejött Európába, és ebből adódtak a problémák már a kezdetektől fogva. Az európai és az ázsiai életmód ugyanis alapvetően különbözik egymástól, ez pedig tükröződik a gondolkodásmódban is. Mások a körülmények, a feltételek. Mások a földrajzi adottságok is. Ebből pedig olyan ellentét alakult ki, amit a magyarok máig sem tudtak kellő mértékben  feldolgozni.

Miről van szó pontosabban?

A magyar mentalitás a nyíltabb ázsiai területeken formálódott ki, és a jellege is ennek megfelelő. Hatalmas volt a tér, akadt hely bőségesen. Nem volt szükség intenzív fejlesztésre, hiszen mindig tovább lehetett állni. A fő feladat a terjeszkedés, a más népekkel való együttműködés, adott esetben a velük való küzdelem volt, a gazdasági fejlődés kisebb szerepet játszott. "Ipari" alapok gyakorlatilag nem voltak, komolyabb mértékű bányászatról, fémmegmunkálásról sem lehet beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti azt, hogy nem is létezett ilyesmi - sőt, sokkal inkább létezett, mint ahogyan azt gondolnánk -, nem volt azonban igazán meghatározó. Ez a hátrány is mind a mai napig kísért.  Az élet-, és gondolkodásmódot a föld és az ahhoz tartozó gazdálkodás, elsősorban az álltartás határozta meg, középpontban a lóval, ami valóban központi szerepet játszott. Ahogy mondják, "lovas nemzet" volt a magyar már akkor is, nem kell ezt szégyellni, de tény, hogy ennek megvannak a maga hátrányai is.

Kialakult az a fajta élet-, és gondolkodásmód, amely elsősorban a sztyeppéhez kötődött. Egy idő után azonban a sztyeppe tarthatatlanná vált. Köztudomású, hogy a sztyeppe a népek vándorútja volt, komolyabban felfegyverzett haderő hiányában pedig lényegében védhetetlen. Nagy volt a külső nyomás, azonban feltehetőleg a hun "társnépek" hívásának is eleget tettek a magyarok, amikor behatoltak a Kárpát-medencébe. Hogy ez jó választás volt-e a részükről, azon kár vitatkozni, ugyanis a döntésben egyrészt elsősorban más tényezők játszottak szerepet, másrészt pedig alternatíva nemigen volt. Egyszerűen nem volt más "kiadó hely", még a Kárpát-mednce egyes részei is erősen lakottak voltak akkor már. Ettől függetlenül ez a terület erősen emlékeztetett a korábbira, mondhatni, annak egy "európaibb" változata volt. Ez azonban sajnálatos módon csak továbbra is fenntartotta azt a fajta - egyre inkább idejét múló - életmódot, amit annak idején felvettünk. A magyarok tulajdonképpen ott folytatták, ahol Ázsiában abbahagyták, szinte nem is vettek tudomást a közben beállott változásokról.

Egy ideig ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen az állami szervezettség szintjét akkor még el nem érő Európa könnyű prédának bizonyult, így a "kalandozások" során sikereket könyvelhettünk el. Ezek a sikerek ugyanakkor csak  elfedték a háttérben lévő egyre súlyosabb bajokat. Nem fejlődött kellő mértékben a gazdálkodásunk, továbbra is az állattenyésztés volt túlsúlyban, nem igazán vettük ki a részünk az ún. "mezőgazdasági forradalom"-ból (bár annyira nem is voltunk elmaradva, mint ahogy azt még ma is beállítotják), és a haderőnk sem volt megfelelő színvonalú. Nem is lehetett, mert nem volt meg hozzá az "ipari" alap, elsősorban a fémmegmunkálás terén voltunk lemaradva. Társadalmunk is ázsai jellegű volt, erősen vezérorientált, nem megfelelően tagolt, nem alakultak ki a nyugaton akkor már korszerűnek számító feudális alapok, és részben ennek köszönhető a nyugati fejlődés "gőzmozdonyának", a városiasodásnak is relatív visszamaradottsága. Így azután nem is meglepő, hogy amint egy állam - jelesül a rajtunk később is oly sokszor rajtunk eluralkodó - németek (akkori nevükön szászok) erőre kaptak, a kalandozások terén voltaképpen le is húzhattuk a rolót. A Lech-mezőn - de már gyakorlatilag Mersebrugnál is - nem kikaptunk, hanem konkrétan megfutamodtunk, voltaképpen csatát sem tudtunk vállalni a lényegesen jobban felszerelt német sereggel.

A baj azután -ahogyan az lenni szokott - nem járt egyedül. A vereség utáni sokkot követő pánikreakció maga után vonta az újabb és újabb taktikai és stratégiai hibákat. A külföldi érdekkörbe átálló magyar vezetőség harc nélkül átadta a nyugati területeket ("gyepüt") a beözönlő bajoroknak, tömegével kezdték beengedni a külföldieket ("vendég"-ként, lovagként, térítőként, stb.), a leendő királyhoz - akkor első ízben - külföldi és "természetesen" keresztény lányt kényszerítettek - ezzel egyben a dinasztia "vérét" is elkeverték -, és elkövették a talán legsúlyosabb hibát is: a magyarságot lemondatták ősi vallásáról és hagyományairól, az országot keresztény királysággá nyilvánították. Sutba vágták a megszokott - a nyugatinál egyébként hatékonyabb - trónutódlási rendet, hogy a nyugatbarát körök maradhassanak pozícióban. A németek persze szintén a "keresztény diansztiát" támogatták emberrel, pénzzel, fegyverrel. A kereszténység meglehetősen erőszakos jellegű "átvétele" ugyanakkor rendkívül súlyos hibának bizonyult. Megvédeni ugyanis nem védte meg az országot semmitől, hiszen később a keresztény ország is "zsinórban" kapta a német támadásokat, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a fizikailag már amúgy is meggyengített magyarság lelkébe is léket vágjon. A nyugatias mintára kívülről, erőszakos módszerekkel átszervezett állam csak a felszínen volt erős, hiszen az óriási birtokokat és hatalmat kapó egyház látszólag szilárd alapokat hozott létre, maga a magyarság azonban végletesen meggyöngült. A kereszténység áterőszakolása csak fokozta a "magyar-európai" ellentétet. Kialakult az a rendszer, hogy a magyar nem belülről, hanem inkább érdekből európai. Európa ettől még ugyanúgy "nem ízlett" a máshonnan érkezett magyarságnak, mint ahogyan ma sem "ízlik", ugyanakkor aki jót akart - vagyont, hatalmat -, az innentől kezdve a külföld felé orientálódott, a "nemzeti" felfogás pedig a vesztes oldalra került. Saját magával ütközött a össze a nemzet, majdhogynem frontálisan.

A gondokat tovább növelték az idegen nyomást elmélyítő dinasztikus házasságok, amelyek során a külföldi érdekek még erőteljesebben hatoltak a nemzettestbe, a későbbi - részben már ennek hatására előállt - idegen házak uralma, amely ugyan fejlődést hozott, de nem magyar, hanem egyértelműen idegen alapokon nyugvó fejlődést, végül pedig - "szegény embert az ág is húzza" - földrajzi helyzetünk hátrányai is kiütköztek. Jött az "átjáróház"-effektus, jobbról-balról megszállók érkeztek, néha párhuzamosan, aminek a magyarság ebben az állapotában már nem volt képes ellenállni. A megosztottság a Habsburg-korban vált véglegessé, amikor ismételten kiderült: a labanc-oldal "jobban csillog", a kuruc-lét a veszteseké. A magyarok ellenállóképessége olyan szintre gyöngült, hogy a szovjet típusú bolsevizmus is szinte teljes egészében kibontakozhatott. A 19-20. században beözönlő zsidóságra is kár fogni a bajokat, az ő térfoglalásuk is már inkább következmény, mint előzmény volt.

A közhangulat a közállapotokkal párhuzamosan romlott, az egykori "víg kedély" helyén fokozatosan eluralkodott a ma már közmondásos búskomorság, amely csak tovább növelte - növeli - a cselekvőképtelenséget.

A magyarság végzete tehát véleményem szerint elsősorban ázsiai eredete, valamint - részben ennek betudható - kedvezőtlen földrajzi helyzete lett. Számos jellegzetes magyar tulajdonságot is erre lehet visszavezetni. Ilyen a tipikusan belső-ázsiai eredetű passzivitás, a dinamizmus erőteljes hiánya, a magunkba fordulás, a mindenkiben ellenfelet-ellenséget látás, ugyanakkor az elvágyódás, a pusztai kóborlásokra emlékeztető állandó jövés-menés, rendezetlenség, menekülésvágy. A magyar állandóan menekül. Pedig nem kellene feltétlenül menekülnie, a helyzet ugyanis még ma sem reménytelen. Ha megvalósulna egy olyan politika, amely nem a külföldre és a kereszténységre, hanem a "hazai" alapokra építené rá az európaiságot, akkor a magyarok sikeresek is lehetnének. A finnek is azok lettek - igaz, ahhoz egyéb kedvező körülmények is kellettek. A búskomorságot félretéve a cselekvés oldalára kellene végre állni, és akkor elűzhetnénk az "ősi átkokat".

Elnézést a terjedelemért, de ennél rövidebben mindezt nehezen tudtam volna összefoglalni.

Várom a - tárgyilagos - hozzászólásokat!

Mivel ez az első blogbejegyzésem, úgy érzem, először is a blog címét kell megindokolnom.

Jelentése ugye: vesztes ország. A mi hazánk ugyanis vesztes országgá vált. A kérdés az, hogy miért. Milyen út vezetett el idáig? Sokféle témával szeretnék majd foglalkozni, de ezt szánom blogom egyfajta  vezérgondolatának.

Miért lettünk tehát vesztesek? Erről szól az első bejegyzésem. Szeretném, ha sokan hozzászólnátok, bármelyik "oldalról", de - korábbi kedvezőtlen fórumozós tapasztalataim alapján - nyomatékosan kérem, hogy indulatok helyett az érvekre és a tényekre koncentráljunk.

Rögtön azzal kezdem, hogy én származásomat tekintve nem tartozom a magyarok közé. Főként zsidó és német őseim vannak, talán ezért is van egyfajta "kívülálló" rálátásom a témára. Úgyhogy ezért leginkább a "magyarok"-kifejezést fogom használni, mivel meggyőződésem, hogy a származásnak meghatározó jelentősége van. Ezért nem tudok többes szám első személyben fogalmazni. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy - ezt sem titkolom el - konzervatív beállítottságú, hazaszerető ember vagyok, magyarnak vallom magamat,  a származáson azonban ez nem változtat. Ha ez esetleg valakit  bánt, attól előre is elnézést kérek, de nem tudok másként tenni.

Íme tehát az én elméletem.

A magyarok vesztes mivoltának elsődleges okát is a származásban látom. Bár nem szeretjük, mégis ki kell mondani a tényt: a magyar ázsiai eredetű nép. Manapság számos elmélet kering a magyar őseredetről, őshazáról, abban azonban mind megegyeznek, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe Ázsiából érkezett. A feltehetően már korábban is itt élt "ősök" sem magyarok voltak, inkább a hunokhoz tartoztak, de ebbe most nem szeretnék részletesen belemenni.

Minden probléma gyökere tehát az, hogy a magyar nem európai eredetű nép. A jelenlegi - szűkebb értelemben vett - államalkotó európai nemzetek közül kettő kivételével valamennyinek az ősei itt éltek már az időszámítás kezdete környékén, sőt sok esetben azt megelőzően is, beleértve például a szlávokat. Kivételt csak a magyarok és a finnek képeznek. A finnek azonban egy külön történet, ők is csak az utóbbi évtizedekben lettek sikeresek, egyéb tényezők hatására, amelyekkel most szintén nem szeretnék részletesebben foglalkozni, a lényegen ugyanis ez sem változtat.

Tehát egy nem európai eredetű nép bejött Európába, és ebből adódtak a problémák már a kezdetektől fogva. Az európai és az ázsiai életmód ugyanis alapvetően különbözik egymástól, ez pedig tükröződik a gondolkodásmódban is. Mások a körülmények, a feltételek. Mások a földrajzi adottságok is. Ebből pedig olyan ellentét alakult ki, amit a magyarok máig sem tudtak kellő mértékben  feldolgozni.

Miről van szó pontosabban?

A magyar mentalitás a nyíltabb ázsiai területeken formálódott ki, és a jellege is ennek megfelelő. Hatalmas volt a tér, akadt hely bőségesen. Nem volt szükség intenzív fejlesztésre, hiszen mindig tovább lehetett állni. A fő feladat a terjeszkedés, a más népekkel való együttműködés, adott esetben a velük való küzdelem volt, a gazdasági fejlődés kisebb szerepet játszott. "Ipari" alapok gyakorlatilag nem voltak, komolyabb mértékű bányászatról, fémmegmunkálásról sem lehet beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti azt, hogy nem is létezett ilyesmi - sőt, sokkal inkább létezett, mint ahogyan azt gondolnánk -, nem volt azonban igazán meghatározó. Ez a hátrány is mind a mai napig kísért.  Az élet-, és gondolkodásmódot a föld és az ahhoz tartozó gazdálkodás, elsősorban az álltartás határozta meg, középpontban a lóval, ami valóban központi szerepet játszott. Ahogy mondják, "lovas nemzet" volt a magyar már akkor is, nem kell ezt szégyellni, de tény, hogy ennek megvannak a maga hátrányai is.

Kialakult az a fajta élet-, és gondolkodásmód, amely elsősorban a sztyeppéhez kötődött. Egy idő után azonban a sztyeppe tarthatatlanná vált. Köztudomású, hogy a sztyeppe a népek vándorútja volt, komolyabban felfegyverzett haderő hiányában pedig lényegében védhetetlen. Nagy volt a külső nyomás, azonban feltehetőleg a hun "társnépek" hívásának is eleget tettek a magyarok, amikor behatoltak a Kárpát-medencébe. Hogy ez jó választás volt-e a részükről, azon kár vitatkozni, ugyanis a döntésben egyrészt elsősorban más tényezők játszottak szerepet, másrészt pedig alternatíva nemigen volt. Egyszerűen nem volt más "kiadó hely", még a Kárpát-mednce egyes részei is erősen lakottak voltak akkor már. Ettől függetlenül ez a terület erősen emlékeztetett a korábbira, mondhatni, annak egy "európaibb" változata volt. Ez azonban sajnálatos módon csak továbbra is fenntartotta azt a fajta - egyre inkább idejét múló - életmódot, amit annak idején felvettünk. A magyarok tulajdonképpen ott folytatták, ahol Ázsiában abbahagyták, szinte nem is vettek tudomást a közben beállott változásokról.

Egy ideig ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen az állami szervezettség szintjét akkor még el nem érő Európa könnyű prédának bizonyult, így a "kalandozások" során a magyarok kezdetben sikereket könyvelhettek el. Ezek a sikerek ugyanakkor csak  elfedték a háttérben lévő egyre súlyosabb bajokat. Nem fejlődött kellő mértékben a gazdálkodás, továbbra is az állattenyésztés volt túlsúlyban, nem tudott igazán gyökeret verni az ún. "mezőgazdasági forradalom", és a haderő sem volt megfelelő színvonalú. Nem is lehetett, mert nem volt meg hozzá az "ipari" alap, elsősorban a fémmegmunkálás terén volt lemaradás. A társadalom is ázsai jellegű volt, erősen vezérorientált, nem megfelelően tagolt, nem alakultak ki a nyugaton akkor már korszerűnek számító feudális alapok, és részben ennek köszönhető a nyugati fejlődés "gőzmozdonyának", a városiasodásnak is relatív visszamaradottsága. Így azután nem is meglepő, hogy amint egy nép - jelesül a magyarságon később is oly sokszor eluralkodó - németek (akkori nevükön szászok) erőre kaptak, a kalandozások korának bealkunyolt. A Lech-mezőn - de már gyakorlatilag Mersebrugnál is - a magyarok nem vesztettek, hanem konkrétan megfutamodtak, voltaképpen csatát sem tudtak vállalni a lényegesen jobban felszerelt német sereggel.

A baj azután -ahogyan az lenni szokott - nem járt egyedül. A vereség utáni sokkot követő pánikreakció maga után vonta az újabb és újabb taktikai és stratégiai hibákat. A külföldi érdekkörbe átálló magyar vezetőség harc nélkül átadta a nyugati területeket ("gyepüt") a beözönlő bajoroknak, tömegével kezdték beengedni a külföldieket ("vendég"-ként, lovagként, térítőként, stb.), a leendő királyhoz - akkor első ízben - külföldi és "természetesen" keresztény lányt kényszerítettek - ezzel egyben a dinasztia "vérét" is elkeverték -, és elkövették a talán legsúlyosabb hibát is: a magyarságot lemondatták ősi vallásáról és hagyományairól, az országot keresztény királysággá nyilvánították. Sutba vágták a megszokott - a nyugatinál egyébként hatékonyabb - trónutódlási rendet, hogy a nyugatbarát körök maradhassanak pozícióban. A németek persze szintén a "keresztény diansztiát" támogatták emberrel, pénzzel, fegyverrel. A kereszténység meglehetősen erőszakos jellegű "átvétele" ugyanakkor rendkívül súlyos hibának bizonyult. Megvédeni ugyanis nem védte meg az országot semmitől, hiszen később a keresztény ország is "zsinórban" kapta a német támadásokat, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a fizikailag már amúgy is meggyengített magyarság lelkébe is léket vágjon. A nyugatias mintára kívülről, erőszakos módszerekkel átszervezett állam csak a felszínen volt erős, hiszen az óriási birtokokat és hatalmat kapó egyház látszólag szilárd alapokat hozott létre, maga a magyarság azonban végletesen meggyöngült. A kereszténység áterőszakolása csak fokozta a "magyar-európai" ellentétet. Kialakult az a rendszer, hogy a magyar nem belülről, hanem inkább érdekből európai. Európa ettől még ugyanúgy "nem ízlett" a máshonnan érkezett magyarságnak, mint ahogyan ma sem "ízlik", ugyanakkor aki jót akart - vagyont, hatalmat -, az innentől kezdve a külföld felé orientálódott, a "nemzeti" felfogás pedig a vesztes oldalra került. Saját magával ütközött a össze a nemzet, majdhogynem frontálisan.

A gondokat tovább növelték az idegen nyomást elmélyítő dinasztikus házasságok, amelyek során a külföldi érdekek még erőteljesebben hatoltak a nemzettestbe, a későbbi - részben már ennek hatására előállt - idegen házak uralma, amely ugyan fejlődést hozott, de nem magyar, hanem egyértelműen idegen alapokon nyugvó fejlődést, végül pedig - "szegény embert az ág is húzza" - földrajzi helyzetünk hátrányai is kiütköztek. Jött az "átjáróház"-effektus, jobbról-balról megszállók érkeztek, néha párhuzamosan, aminek a magyarság ebben az állapotában már nem volt képes ellenállni. A megosztottság a Habsburg-korban vált véglegessé, amikor ismételten kiderült: a labanc-oldal "jobban csillog", a kuruc-lét a veszteseké. A magyarok ellenállóképessége olyan szintre gyöngült, hogy a szovjet típusú bolsevizmus is szinte teljes egészében kibontakozhatott. A 19-20. században beözönlő zsidóságra is kár fogni a bajokat, az ő térfoglalásuk is már inkább következmény, mint előzmény volt.

A közhangulat a közállapotokkal párhuzamosan romlott, az egykori "víg kedély" helyén fokozatosan eluralkodott a ma már közmondásos búskomorság, amely csak tovább növelte - növeli - a cselekvőképtelenséget.

A magyarság végzete tehát véleményem szerint elsősorban ázsiai eredete, valamint - részben ennek betudható - kedvezőtlen földrajzi helyzete lett. Számos jellegzetes magyar tulajdonságot is erre lehet visszavezetni. Ilyen a tipikusan belső-ázsiai eredetű passzivitás, a dinamizmus erőteljes hiánya, a magunkba fordulás, a mindenkiben ellenfelet-ellenséget látás, ugyanakkor az elvágyódás, a pusztai kóborlásokra emlékeztető állandó jövés-menés, rendezetlenség, menekülésvágy. A magyar állandóan menekül. Pedig nem kellene feltétlenül menekülnie, a helyzet ugyanis még ma sem reménytelen. Ha megvalósulna egy olyan politika, amely nem a külföldre és a kereszténységre, hanem a "hazai" alapokra építené rá az európaiságot, akkor a magyarok sikeresek is lehetnének. A finnek is azok lettek - igaz, ahhoz egyéb kedvező körülmények is kellettek. A búskomorságot félretéve a cselekvés oldalára kellene végre állni, és akkor elűzhetnénk az "ősi átkokat".

Elnézést a terjedelemért, de ennél rövidebben mindezt nehezen tudtam volna összefoglalni.

Várom a - tárgyilagos - hozzászólásokat!

ÜDVÖZLET MINDENKINEK!

Mivel ez az első blogbejegyzésem, úgy érzem, először is a blog címét kell megindokolnom.

Jelentése ugye: vesztes ország. A mi hazánk ugyanis vesztes országgá vált. A kérdés az, hogy miért. Milyen út vezetett el idáig? Sokféle témával szeretnék majd foglalkozni, de ezt szánom blogom egyfajta  vezérgondolatának.

Miért lettünk tehát vesztesek? Erről szól az első bejegyzésem. Szeretném, ha sokan hozzászólnátok, bármelyik "oldalról", de - korábbi kedvezőtlen fórumozós tapasztalataim alapján - nyomatékosan kérem, hogy indulatok helyett az érvekre és a tényekre koncentráljunk.

Rögtön azzal kezdem, hogy én származásomat tekintve nem tartozom a magyarok közé. Főként zsidó és német őseim vannak, talán ezért is van egyfajta "kívülálló" rálátásom a témára. Úgyhogy ezért leginkább a "magyarok"-kifejezést fogom használni, mivel meggyőződésem, hogy a származásnak meghatározó jelentősége van. Ezért nem tudok többes szám első személyben fogalmazni. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy - ezt sem titkolom el - konzervatív beállítottságú, hazaszerető ember vagyok, magyarnak vallom magamat,  a származáson azonban ez nem változtat. Ha ez esetleg valakit  bánt, attól előre is elnézést kérek, de nem tudok másként tenni.

Íme tehát az én elméletem.

A magyarok vesztes mivoltának elsődleges okát is a származásban látom. Bár nem szeretjük, mégis ki kell mondani a tényt: a magyar ázsiai eredetű nép. Manapság számos elmélet kering a magyar őseredetről, őshazáról, abban azonban mind megegyeznek, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe Ázsiából érkezett. A feltehetően már korábban is itt élt "ősök" sem magyarok voltak, inkább a hunokhoz tartoztak, de ebbe most nem szeretnék részletesen belemenni.

Minden probléma gyökere tehát az, hogy a magyar nem európai eredetű nép. A jelenlegi - szűkebb értelemben vett - államalkotó európai nemzetek közül kettő kivételével valamennyinek az ősei itt éltek már az időszámítás kezdete környékén, sőt sok esetben azt megelőzően is, beleértve például a szlávokat. Kivételt csak a magyarok és a finnek képeznek. A finnek azonban egy külön történet, ők is csak az utóbbi évtizedekben lettek sikeresek, egyéb tényezők hatására, amelyekkel most szintén nem szeretnék részletesebben foglalkozni, a lényegen ugyanis ez sem változtat.

Tehát egy nem európai eredetű nép bejött Európába, és ebből adódtak a problémák már a kezdetektől fogva. Az európai és az ázsiai életmód ugyanis alapvetően különbözik egymástól, ez pedig tükröződik a gondolkodásmódban is. Mások a körülmények, a feltételek. Mások a földrajzi adottságok is. Ebből pedig olyan ellentét alakult ki, amit a magyarok máig sem tudtak kellő mértékben  feldolgozni.

Miről van szó pontosabban?

A magyar mentalitás a nyíltabb ázsiai területeken formálódott ki, és a jellege is ennek megfelelő. Hatalmas volt a tér, akadt hely bőségesen. Nem volt szükség intenzív fejlesztésre, hiszen mindig tovább lehetett állni. A fő feladat a terjeszkedés, a más népekkel való együttműködés, adott esetben a velük való küzdelem volt, a gazdasági fejlődés kisebb szerepet játszott. "Ipari" alapok gyakorlatilag nem voltak, komolyabb mértékű bányászatról, fémmegmunkálásról sem lehet beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti azt, hogy nem is létezett ilyesmi - sőt, sokkal inkább létezett, mint ahogyan azt gondolnánk -, nem volt azonban igazán meghatározó. Ez a hátrány is mind a mai napig kísért.  Az élet-, és gondolkodásmódot a föld és az ahhoz tartozó gazdálkodás, elsősorban az álltartás határozta meg, középpontban a lóval, ami valóban központi szerepet játszott. Ahogy mondják, "lovas nemzet" volt a magyar már akkor is, nem kell ezt szégyellni, de tény, hogy ennek megvannak a maga hátrányai is.

Kialakult az a fajta élet-, és gondolkodásmód, amely elsősorban a sztyeppéhez kötődött. Egy idő után azonban a sztyeppe tarthatatlanná vált. Köztudomású, hogy a sztyeppe a népek vándorútja volt, komolyabban felfegyverzett haderő hiányában pedig lényegében védhetetlen. Nagy volt a külső nyomás, azonban feltehetőleg a hun "társnépek" hívásának is eleget tettek a magyarok, amikor behatoltak a Kárpát-medencébe. Hogy ez jó választás volt-e a részükről, azon kár vitatkozni, ugyanis a döntésben egyrészt elsősorban más tényezők játszottak szerepet, másrészt pedig alternatíva nemigen volt. Egyszerűen nem volt más "kiadó hely", még a Kárpát-mednce egyes részei is erősen lakottak voltak akkor már. Ettől függetlenül ez a terület erősen emlékeztetett a korábbira, mondhatni, annak egy "európaibb" változata volt. Ez azonban sajnálatos módon csak továbbra is fenntartotta azt a fajta - egyre inkább idejét múló - életmódot, amit annak idején felvettünk. A magyarok tulajdonképpen ott folytatták, ahol Ázsiában abbahagyták, szinte nem is vettek tudomást a közben beállott változásokról.

Egy ideig ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen az állami szervezettség szintjét akkor még el nem érő Európa könnyű prédának bizonyult, így a "kalandozások" során sikereket könyvelhettünk el. Ezek a sikerek ugyanakkor csak  elfedték a háttérben lévő egyre súlyosabb bajokat. Nem fejlődött kellő mértékben a gazdálkodásunk, továbbra is az állattenyésztés volt túlsúlyban, nem igazán vettük ki a részünk az ún. "mezőgazdasági forradalom"-ból (bár annyira nem is voltunk elmaradva, mint ahogy azt még ma is beállítotják), és a haderőnk sem volt megfelelő színvonalú. Nem is lehetett, mert nem volt meg hozzá az "ipari" alap, elsősorban a fémmegmunkálás terén voltunk lemaradva. Társadalmunk is ázsai jellegű volt, erősen vezérorientált, nem megfelelően tagolt, nem alakultak ki a nyugaton akkor már korszerűnek számító feudális alapok, és részben ennek köszönhető a nyugati fejlődés "gőzmozdonyának", a városiasodásnak is relatív visszamaradottsága. Így azután nem is meglepő, hogy amint egy állam - jelesül a rajtunk később is oly sokszor rajtunk eluralkodó - németek (akkori nevükön szászok) erőre kaptak, a kalandozások terén voltaképpen le is húzhattuk a rolót. A Lech-mezőn - de már gyakorlatilag Mersebrugnál is - nem kikaptunk, hanem konkrétan megfutamodtunk, voltaképpen csatát sem tudtunk vállalni a lényegesen jobban felszerelt német sereggel.

A baj azután -ahogyan az lenni szokott - nem járt egyedül. A vereség utáni sokkot követő pánikreakció maga után vonta az újabb és újabb taktikai és stratégiai hibákat. A külföldi érdekkörbe átálló magyar vezetőség harc nélkül átadta a nyugati területeket ("gyepüt") a beözönlő bajoroknak, tömegével kezdték beengedni a külföldieket ("vendég"-ként, lovagként, térítőként, stb.), a leendő királyhoz - akkor első ízben - külföldi és "természetesen" keresztény lányt kényszerítettek - ezzel egyben a dinasztia "vérét" is elkeverték -, és elkövették a talán legsúlyosabb hibát is: a magyarságot lemondatták ősi vallásáról és hagyományairól, az országot keresztény királysággá nyilvánították. Sutba vágták a megszokott - a nyugatinál egyébként hatékonyabb - trónutódlási rendet, hogy a nyugatbarát körök maradhassanak pozícióban. A németek persze szintén a "keresztény diansztiát" támogatták emberrel, pénzzel, fegyverrel. A kereszténység meglehetősen erőszakos jellegű "átvétele" ugyanakkor rendkívül súlyos hibának bizonyult. Megvédeni ugyanis nem védte meg az országot semmitől, hiszen később a keresztény ország is "zsinórban" kapta a német támadásokat, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a fizikailag már amúgy is meggyengített magyarság lelkébe is léket vágjon. A nyugatias mintára kívülről, erőszakos módszerekkel átszervezett állam csak a felszínen volt erős, hiszen az óriási birtokokat és hatalmat kapó egyház látszólag szilárd alapokat hozott létre, maga a magyarság azonban végletesen meggyöngült. A kereszténység áterőszakolása csak fokozta a "magyar-európai" ellentétet. Kialakult az a rendszer, hogy a magyar nem belülről, hanem inkább érdekből európai. Európa ettől még ugyanúgy "nem ízlett" a máshonnan érkezett magyarságnak, mint ahogyan ma sem "ízlik", ugyanakkor aki jót akart - vagyont, hatalmat -, az innentől kezdve a külföld felé orientálódott, a "nemzeti" felfogás pedig a vesztes oldalra került. Saját magával ütközött a össze a nemzet, majdhogynem frontálisan.

A gondokat tovább növelték az idegen nyomást elmélyítő dinasztikus házasságok, amelyek során a külföldi érdekek még erőteljesebben hatoltak a nemzettestbe, a későbbi - részben már ennek hatására előállt - idegen házak uralma, amely ugyan fejlődést hozott, de nem magyar, hanem egyértelműen idegen alapokon nyugvó fejlődést, végül pedig - "szegény embert az ág is húzza" - földrajzi helyzetünk hátrányai is kiütköztek. Jött az "átjáróház"-effektus, jobbról-balról megszállók érkeztek, néha párhuzamosan, aminek a magyarság ebben az állapotában már nem volt képes ellenállni. A megosztottság a Habsburg-korban vált véglegessé, amikor ismételten kiderült: a labanc-oldal "jobban csillog", a kuruc-lét a veszteseké. A magyarok ellenállóképessége olyan szintre gyöngült, hogy a szovjet típusú bolsevizmus is szinte teljes egészében kibontakozhatott. A 19-20. században beözönlő zsidóságra is kár fogni a bajokat, az ő térfoglalásuk is már inkább következmény, mint előzmény volt.

A közhangulat a közállapotokkal párhuzamosan romlott, az egykori "víg kedély" helyén fokozatosan eluralkodott a ma már közmondásos búskomorság, amely csak tovább növelte - növeli - a cselekvőképtelenséget.

A magyarság végzete tehát véleményem szerint elsősorban ázsiai eredete, valamint - részben ennek betudható - kedvezőtlen földrajzi helyzete lett. Számos jellegzetes magyar tulajdonságot is erre lehet visszavezetni. Ilyen a tipikusan belső-ázsiai eredetű passzivitás, a dinamizmus erőteljes hiánya, a magunkba fordulás, a mindenkiben ellenfelet-ellenséget látás, ugyanakkor az elvágyódás, a pusztai kóborlásokra emlékeztető állandó jövés-menés, rendezetlenség, menekülésvágy. A magyar állandóan menekül. Pedig nem kellene feltétlenül menekülnie, a helyzet ugyanis még ma sem reménytelen. Ha megvalósulna egy olyan politika, amely nem a külföldre és a kereszténységre, hanem a "hazai" alapokra építené rá az európaiságot, akkor a magyarok sikeresek is lehetnének. A finnek is azok lettek - igaz, ahhoz egyéb kedvező körülmények is kellettek. A búskomorságot félretéve a cselekvés oldalára kellene végre állni, és akkor elűzhetnénk az "ősi átkokat".

Elnézést a terjedelemért, de ennél rövidebben mindezt nehezen tudtam volna összefoglalni.

Várom a - tárgyilagos - hozzászólásokat!

Mivel ez az első blogbejegyzésem, úgy érzem, először is a blog címét kell megindokolnom.

Jelentése ugye: vesztes ország. A mi hazánk ugyanis vesztes országgá vált. A kérdés az, hogy miért. Milyen út vezetett el idáig? Sokféle témával szeretnék majd foglalkozni, de ezt szánom blogom egyfajta  vezérgondolatának.

Miért lettünk tehát vesztesek? Erről szól az első bejegyzésem. Szeretném, ha sokan hozzászólnátok, bármelyik "oldalról", de - korábbi kedvezőtlen fórumozós tapasztalataim alapján - nyomatékosan kérem, hogy indulatok helyett az érvekre és a tényekre koncentráljunk.

Rögtön azzal kezdem, hogy én származásomat tekintve nem tartozom a magyarok közé. Főként zsidó és német őseim vannak, talán ezért is van egyfajta "kívülálló" rálátásom a témára. Úgyhogy ezért leginkább a "magyarok"-kifejezést fogom használni, mivel meggyőződésem, hogy a származásnak meghatározó jelentősége van. Ezért nem tudok többes szám első személyben fogalmazni. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy - ezt sem titkolom el - konzervatív beállítottságú, hazaszerető ember vagyok, magyarnak vallom magamat,  a származáson azonban ez nem változtat. Ha ez esetleg valakit  bánt, attól előre is elnézést kérek, de nem tudok másként tenni.

Íme tehát az én elméletem.

A magyarok vesztes mivoltának elsődleges okát is a származásban látom. Bár nem szeretjük, mégis ki kell mondani a tényt: a magyar ázsiai eredetű nép. Manapság számos elmélet kering a magyar őseredetről, őshazáról, abban azonban mind megegyeznek, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe Ázsiából érkezett. A feltehetően már korábban is itt élt "ősök" sem magyarok voltak, inkább a hunokhoz tartoztak, de ebbe most nem szeretnék részletesen belemenni.

Minden probléma gyökere tehát az, hogy a magyar nem európai eredetű nép. A jelenlegi - szűkebb értelemben vett - államalkotó európai nemzetek közül kettő kivételével valamennyinek az ősei itt éltek már az időszámítás kezdete környékén, sőt sok esetben azt megelőzően is, beleértve például a szlávokat. Kivételt csak a magyarok és a finnek képeznek. A finnek azonban egy külön történet, ők is csak az utóbbi évtizedekben lettek sikeresek, egyéb tényezők hatására, amelyekkel most szintén nem szeretnék részletesebben foglalkozni, a lényegen ugyanis ez sem változtat.

Tehát egy nem európai eredetű nép bejött Európába, és ebből adódtak a problémák már a kezdetektől fogva. Az európai és az ázsiai életmód ugyanis alapvetően különbözik egymástól, ez pedig tükröződik a gondolkodásmódban is. Mások a körülmények, a feltételek. Mások a földrajzi adottságok is. Ebből pedig olyan ellentét alakult ki, amit a magyarok máig sem tudtak kellő mértékben  feldolgozni.

Miről van szó pontosabban?

A magyar mentalitás a nyíltabb ázsiai területeken formálódott ki, és a jellege is ennek megfelelő. Hatalmas volt a tér, akadt hely bőségesen. Nem volt szükség intenzív fejlesztésre, hiszen mindig tovább lehetett állni. A fő feladat a terjeszkedés, a más népekkel való együttműködés, adott esetben a velük való küzdelem volt, a gazdasági fejlődés kisebb szerepet játszott. "Ipari" alapok gyakorlatilag nem voltak, komolyabb mértékű bányászatról, fémmegmunkálásról sem lehet beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti azt, hogy nem is létezett ilyesmi - sőt, sokkal inkább létezett, mint ahogyan azt gondolnánk -, nem volt azonban igazán meghatározó. Ez a hátrány is mind a mai napig kísért.  Az élet-, és gondolkodásmódot a föld és az ahhoz tartozó gazdálkodás, elsősorban az álltartás határozta meg, középpontban a lóval, ami valóban központi szerepet játszott. Ahogy mondják, "lovas nemzet" volt a magyar már akkor is, nem kell ezt szégyellni, de tény, hogy ennek megvannak a maga hátrányai is.

Kialakult az a fajta élet-, és gondolkodásmód, amely elsősorban a sztyeppéhez kötődött. Egy idő után azonban a sztyeppe tarthatatlanná vált. Köztudomású, hogy a sztyeppe a népek vándorútja volt, komolyabban felfegyverzett haderő hiányában pedig lényegében védhetetlen. Nagy volt a külső nyomás, azonban feltehetőleg a hun "társnépek" hívásának is eleget tettek a magyarok, amikor behatoltak a Kárpát-medencébe. Hogy ez jó választás volt-e a részükről, azon kár vitatkozni, ugyanis a döntésben egyrészt elsősorban más tényezők játszottak szerepet, másrészt pedig alternatíva nemigen volt. Egyszerűen nem volt más "kiadó hely", még a Kárpát-mednce egyes részei is erősen lakottak voltak akkor már. Ettől függetlenül ez a terület erősen emlékeztetett a korábbira, mondhatni, annak egy "európaibb" változata volt. Ez azonban sajnálatos módon csak továbbra is fenntartotta azt a fajta - egyre inkább idejét múló - életmódot, amit annak idején felvettünk. A magyarok tulajdonképpen ott folytatták, ahol Ázsiában abbahagyták, szinte nem is vettek tudomást a közben beállott változásokról.

Egy ideig ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen az állami szervezettség szintjét akkor még el nem érő Európa könnyű prédának bizonyult, így a "kalandozások" során sikereket könyvelhettünk el. Ezek a sikerek ugyanakkor csak  elfedték a háttérben lévő egyre súlyosabb bajokat. Nem fejlődött kellő mértékben a gazdálkodásunk, továbbra is az állattenyésztés volt túlsúlyban, nem igazán vettük ki a részünk az ún. "mezőgazdasági forradalom"-ból (bár annyira nem is voltunk elmaradva, mint ahogy azt még ma is beállítotják), és a haderőnk sem volt megfelelő színvonalú. Nem is lehetett, mert nem volt meg hozzá az "ipari" alap, elsősorban a fémmegmunkálás terén voltunk lemaradva. Társadalmunk is ázsai jellegű volt, erősen vezérorientált, nem megfelelően tagolt, nem alakultak ki a nyugaton akkor már korszerűnek számító feudális alapok, és részben ennek köszönhető a nyugati fejlődés "gőzmozdonyának", a városiasodásnak is relatív visszamaradottsága. Így azután nem is meglepő, hogy amint egy állam - jelesül a rajtunk később is oly sokszor rajtunk eluralkodó - németek (akkori nevükön szászok) erőre kaptak, a kalandozások terén voltaképpen le is húzhattuk a rolót. A Lech-mezőn - de már gyakorlatilag Mersebrugnál is - nem kikaptunk, hanem konkrétan megfutamodtunk, voltaképpen csatát sem tudtunk vállalni a lényegesen jobban felszerelt német sereggel.

A baj azután -ahogyan az lenni szokott - nem járt egyedül. A vereség utáni sokkot követő pánikreakció maga után vonta az újabb és újabb taktikai és stratégiai hibákat. A külföldi érdekkörbe átálló magyar vezetőség harc nélkül átadta a nyugati területeket ("gyepüt") a beözönlő bajoroknak, tömegével kezdték beengedni a külföldieket ("vendég"-ként, lovagként, térítőként, stb.), a leendő királyhoz - akkor első ízben - külföldi és "természetesen" keresztény lányt kényszerítettek - ezzel egyben a dinasztia "vérét" is elkeverték -, és elkövették a talán legsúlyosabb hibát is: a magyarságot lemondatták ősi vallásáról és hagyományairól, az országot keresztény királysággá nyilvánították. Sutba vágták a megszokott - a nyugatinál egyébként hatékonyabb - trónutódlási rendet, hogy a nyugatbarát körök maradhassanak pozícióban. A németek persze szintén a "keresztény diansztiát" támogatták emberrel, pénzzel, fegyverrel. A kereszténység meglehetősen erőszakos jellegű "átvétele" ugyanakkor rendkívül súlyos hibának bizonyult. Megvédeni ugyanis nem védte meg az országot semmitől, hiszen később a keresztény ország is "zsinórban" kapta a német támadásokat, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a fizikailag már amúgy is meggyengített magyarság lelkébe is léket vágjon. A nyugatias mintára kívülről, erőszakos módszerekkel átszervezett állam csak a felszínen volt erős, hiszen az óriási birtokokat és hatalmat kapó egyház látszólag szilárd alapokat hozott létre, maga a magyarság azonban végletesen meggyöngült. A kereszténység áterőszakolása csak fokozta a "magyar-európai" ellentétet. Kialakult az a rendszer, hogy a magyar nem belülről, hanem inkább érdekből európai. Európa ettől még ugyanúgy "nem ízlett" a máshonnan érkezett magyarságnak, mint ahogyan ma sem "ízlik", ugyanakkor aki jót akart - vagyont, hatalmat -, az innentől kezdve a külföld felé orientálódott, a "nemzeti" felfogás pedig a vesztes oldalra került. Saját magával ütközött a össze a nemzet, majdhogynem frontálisan.

A gondokat tovább növelték az idegen nyomást elmélyítő dinasztikus házasságok, amelyek során a külföldi érdekek még erőteljesebben hatoltak a nemzettestbe, a későbbi - részben már ennek hatására előállt - idegen házak uralma, amely ugyan fejlődést hozott, de nem magyar, hanem egyértelműen idegen alapokon nyugvó fejlődést, végül pedig - "szegény embert az ág is húzza" - földrajzi helyzetünk hátrányai is kiütköztek. Jött az "átjáróház"-effektus, jobbról-balról megszállók érkeztek, néha párhuzamosan, aminek a magyarság ebben az állapotában már nem volt képes ellenállni. A megosztottság a Habsburg-korban vált véglegessé, amikor ismételten kiderült: a labanc-oldal "jobban csillog", a kuruc-lét a veszteseké. A magyarok ellenállóképessége olyan szintre gyöngült, hogy a szovjet típusú bolsevizmus is szinte teljes egészében kibontakozhatott. A 19-20. században beözönlő zsidóságra is kár fogni a bajokat, az ő térfoglalásuk is már inkább következmény, mint előzmény volt.

A közhangulat a közállapotokkal párhuzamosan romlott, az egykori "víg kedély" helyén fokozatosan eluralkodott a ma már közmondásos búskomorság, amely csak tovább növelte - növeli - a cselekvőképtelenséget.

A magyarság végzete tehát véleményem szerint elsősorban ázsiai eredete, valamint - részben ennek betudható - kedvezőtlen földrajzi helyzete lett. Számos jellegzetes magyar tulajdonságot is erre lehet visszavezetni. Ilyen a tipikusan belső-ázsiai eredetű passzivitás, a dinamizmus erőteljes hiánya, a magunkba fordulás, a mindenkiben ellenfelet-ellenséget látás, ugyanakkor az elvágyódás, a pusztai kóborlásokra emlékeztető állandó jövés-menés, rendezetlenség, menekülésvágy. A magyar állandóan menekül. Pedig nem kellene feltétlenül menekülnie, a helyzet ugyanis még ma sem reménytelen. Ha megvalósulna egy olyan politika, amely nem a külföldre és a kereszténységre, hanem a "hazai" alapokra építené rá az európaiságot, akkor a magyarok sikeresek is lehetnének. A finnek is azok lettek - igaz, ahhoz egyéb kedvező körülmények is kellettek. A búskomorságot félretéve a cselekvés oldalára kellene végre állni, és akkor elűzhetnénk az "ősi átkokat".

Elnézést a terjedelemért, de ennél rövidebben mindezt nehezen tudtam volna összefoglalni.

Várom a - tárgyilagos - hozzászólásokat!

ÜDVÖZLET MINDENKINEK!

Mivel ez az első blogbejegyzésem, úgy érzem, először is a blog címét kell megindokolnom.

Jelentése ugye: vesztes ország. A mi hazánk ugyanis vesztes országgá vált. A kérdés az, hogy miért. Milyen út vezetett el idáig? Sokféle témával szeretnék majd foglalkozni, de ezt szánom blogom egyfajta  vezérgondolatának.

Miért lettünk tehát vesztesek? Erről szól az első bejegyzésem. Szeretném, ha sokan hozzászólnátok, bármelyik "oldalról", de - korábbi kedvezőtlen fórumozós tapasztalataim alapján - nyomatékosan kérem, hogy indulatok helyett az érvekre és a tényekre koncentráljunk.

Rögtön azzal kezdem, hogy én származásomat tekintve nem tartozom a magyarok közé. Főként zsidó és német őseim vannak, talán ezért is van egyfajta "kívülálló" rálátásom a témára. Úgyhogy ezért leginkább a "magyarok"-kifejezést fogom használni, mivel meggyőződésem, hogy a származásnak meghatározó jelentősége van. Ezért nem tudok többes szám első személyben fogalmazni. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy - ezt sem titkolom el - konzervatív beállítottságú, hazaszerető ember vagyok, magyarnak vallom magamat,  a származáson azonban ez nem változtat. Ha ez esetleg valakit  bánt, attól előre is elnézést kérek, de nem tudok másként tenni.

Íme tehát az én elméletem.

A magyarok vesztes mivoltának elsődleges okát is a származásban látom. Bár nem szeretjük, mégis ki kell mondani a tényt: a magyar ázsiai eredetű nép. Manapság számos elmélet kering a magyar őseredetről, őshazáról, abban azonban mind megegyeznek, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe Ázsiából érkezett. A feltehetően már korábban is itt élt "ősök" sem magyarok voltak, inkább a hunokhoz tartoztak, de ebbe most nem szeretnék részletesen belemenni.

Minden probléma gyökere tehát az, hogy a magyar nem európai eredetű nép. A jelenlegi - szűkebb értelemben vett - államalkotó európai nemzetek közül kettő kivételével valamennyinek az ősei itt éltek már az időszámítás kezdete környékén, sőt sok esetben azt megelőzően is, beleértve például a szlávokat. Kivételt csak a magyarok és a finnek képeznek. A finnek azonban egy külön történet, ők is csak az utóbbi évtizedekben lettek sikeresek, egyéb tényezők hatására, amelyekkel most szintén nem szeretnék részletesebben foglalkozni, a lényegen ugyanis ez sem változtat.

Tehát egy nem európai eredetű nép bejött Európába, és ebből adódtak a problémák már a kezdetektől fogva. Az európai és az ázsiai életmód ugyanis alapvetően különbözik egymástól, ez pedig tükröződik a gondolkodásmódban is. Mások a körülmények, a feltételek. Mások a földrajzi adottságok is. Ebből pedig olyan ellentét alakult ki, amit a magyarok máig sem tudtak kellő mértékben  feldolgozni.

Miről van szó pontosabban?

A magyar mentalitás a nyíltabb ázsiai területeken formálódott ki, és a jellege is ennek megfelelő. Hatalmas volt a tér, akadt hely bőségesen. Nem volt szükség intenzív fejlesztésre, hiszen mindig tovább lehetett állni. A fő feladat a terjeszkedés, a más népekkel való együttműködés, adott esetben a velük való küzdelem volt, a gazdasági fejlődés kisebb szerepet játszott. "Ipari" alapok gyakorlatilag nem voltak, komolyabb mértékű bányászatról, fémmegmunkálásról sem lehet beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti azt, hogy nem is létezett ilyesmi - sőt, sokkal inkább létezett, mint ahogyan azt gondolnánk -, nem volt azonban igazán meghatározó. Ez a hátrány is mind a mai napig kísért.  Az élet-, és gondolkodásmódot a föld és az ahhoz tartozó gazdálkodás, elsősorban az álltartás határozta meg, középpontban a lóval, ami valóban központi szerepet játszott. Ahogy mondják, "lovas nemzet" volt a magyar már akkor is, nem kell ezt szégyellni, de tény, hogy ennek megvannak a maga hátrányai is.

Kialakult az a fajta élet-, és gondolkodásmód, amely elsősorban a sztyeppéhez kötődött. Egy idő után azonban a sztyeppe tarthatatlanná vált. Köztudomású, hogy a sztyeppe a népek vándorútja volt, komolyabban felfegyverzett haderő hiányában pedig lényegében védhetetlen. Nagy volt a külső nyomás, azonban feltehetőleg a hun "társnépek" hívásának is eleget tettek a magyarok, amikor behatoltak a Kárpát-medencébe. Hogy ez jó választás volt-e a részükről, azon kár vitatkozni, ugyanis a döntésben egyrészt elsősorban más tényezők játszottak szerepet, másrészt pedig alternatíva nemigen volt. Egyszerűen nem volt más "kiadó hely", még a Kárpát-mednce egyes részei is erősen lakottak voltak akkor már. Ettől függetlenül ez a terület erősen emlékeztetett a korábbira, mondhatni, annak egy "európaibb" változata volt. Ez azonban sajnálatos módon csak továbbra is fenntartotta azt a fajta - egyre inkább idejét múló - életmódot, amit annak idején felvettünk. A magyarok tulajdonképpen ott folytatták, ahol Ázsiában abbahagyták, szinte nem is vettek tudomást a közben beállott változásokról.

Egy ideig ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen az állami szervezettség szintjét akkor még el nem érő Európa könnyű prédának bizonyult, így a "kalandozások" során sikereket könyvelhettünk el. Ezek a sikerek ugyanakkor csak  elfedték a háttérben lévő egyre súlyosabb bajokat. Nem fejlődött kellő mértékben a gazdálkodásunk, továbbra is az állattenyésztés volt túlsúlyban, nem igazán vettük ki a részünk az ún. "mezőgazdasági forradalom"-ból (bár annyira nem is voltunk elmaradva, mint ahogy azt még ma is beállítotják), és a haderőnk sem volt megfelelő színvonalú. Nem is lehetett, mert nem volt meg hozzá az "ipari" alap, elsősorban a fémmegmunkálás terén voltunk lemaradva. Társadalmunk is ázsai jellegű volt, erősen vezérorientált, nem megfelelően tagolt, nem alakultak ki a nyugaton akkor már korszerűnek számító feudális alapok, és részben ennek köszönhető a nyugati fejlődés "gőzmozdonyának", a városiasodásnak is relatív visszamaradottsága. Így azután nem is meglepő, hogy amint egy állam - jelesül a rajtunk később is oly sokszor rajtunk eluralkodó - németek (akkori nevükön szászok) erőre kaptak, a kalandozások terén voltaképpen le is húzhattuk a rolót. A Lech-mezőn - de már gyakorlatilag Mersebrugnál is - nem kikaptunk, hanem konkrétan megfutamodtunk, voltaképpen csatát sem tudtunk vállalni a lényegesen jobban felszerelt német sereggel.

A baj azután -ahogyan az lenni szokott - nem járt egyedül. A vereség utáni sokkot követő pánikreakció maga után vonta az újabb és újabb taktikai és stratégiai hibákat. A külföldi érdekkörbe átálló magyar vezetőség harc nélkül átadta a nyugati területeket ("gyepüt") a beözönlő bajoroknak, tömegével kezdték beengedni a külföldieket ("vendég"-ként, lovagként, térítőként, stb.), a leendő királyhoz - akkor első ízben - külföldi és "természetesen" keresztény lányt kényszerítettek - ezzel egyben a dinasztia "vérét" is elkeverték -, és elkövették a talán legsúlyosabb hibát is: a magyarságot lemondatták ősi vallásáról és hagyományairól, az országot keresztény királysággá nyilvánították. Sutba vágták a megszokott - a nyugatinál egyébként hatékonyabb - trónutódlási rendet, hogy a nyugatbarát körök maradhassanak pozícióban. A németek persze szintén a "keresztény diansztiát" támogatták emberrel, pénzzel, fegyverrel. A kereszténység meglehetősen erőszakos jellegű "átvétele" ugyanakkor rendkívül súlyos hibának bizonyult. Megvédeni ugyanis nem védte meg az országot semmitől, hiszen később a keresztény ország is "zsinórban" kapta a német támadásokat, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a fizikailag már amúgy is meggyengített magyarság lelkébe is léket vágjon. A nyugatias mintára kívülről, erőszakos módszerekkel átszervezett állam csak a felszínen volt erős, hiszen az óriási birtokokat és hatalmat kapó egyház látszólag szilárd alapokat hozott létre, maga a magyarság azonban végletesen meggyöngült. A kereszténység áterőszakolása csak fokozta a "magyar-európai" ellentétet. Kialakult az a rendszer, hogy a magyar nem belülről, hanem inkább érdekből európai. Európa ettől még ugyanúgy "nem ízlett" a máshonnan érkezett magyarságnak, mint ahogyan ma sem "ízlik", ugyanakkor aki jót akart - vagyont, hatalmat -, az innentől kezdve a külföld felé orientálódott, a "nemzeti" felfogás pedig a vesztes oldalra került. Saját magával ütközött a össze a nemzet, majdhogynem frontálisan.

A gondokat tovább növelték az idegen nyomást elmélyítő dinasztikus házasságok, amelyek során a külföldi érdekek még erőteljesebben hatoltak a nemzettestbe, a későbbi - részben már ennek hatására előállt - idegen házak uralma, amely ugyan fejlődést hozott, de nem magyar, hanem egyértelműen idegen alapokon nyugvó fejlődést, végül pedig - "szegény embert az ág is húzza" - földrajzi helyzetünk hátrányai is kiütköztek. Jött az "átjáróház"-effektus, jobbról-balról megszállók érkeztek, néha párhuzamosan, aminek a magyarság ebben az állapotában már nem volt képes ellenállni. A megosztottság a Habsburg-korban vált véglegessé, amikor ismételten kiderült: a labanc-oldal "jobban csillog", a kuruc-lét a veszteseké. A magyarok ellenállóképessége olyan szintre gyöngült, hogy a szovjet típusú bolsevizmus is szinte teljes egészében kibontakozhatott. A 19-20. században beözönlő zsidóságra is kár fogni a bajokat, az ő térfoglalásuk is már inkább következmény, mint előzmény volt.

A közhangulat a közállapotokkal párhuzamosan romlott, az egykori "víg kedély" helyén fokozatosan eluralkodott a ma már közmondásos búskomorság, amely csak tovább növelte - növeli - a cselekvőképtelenséget.

A magyarság végzete tehát véleményem szerint elsősorban ázsiai eredete, valamint - részben ennek betudható - kedvezőtlen földrajzi helyzete lett. Számos jellegzetes magyar tulajdonságot is erre lehet visszavezetni. Ilyen a tipikusan belső-ázsiai eredetű passzivitás, a dinamizmus erőteljes hiánya, a magunkba fordulás, a mindenkiben ellenfelet-ellenséget látás, ugyanakkor az elvágyódás, a pusztai kóborlásokra emlékeztető állandó jövés-menés, rendezetlenség, menekülésvágy. A magyar állandóan menekül. Pedig nem kellene feltétlenül menekülnie, a helyzet ugyanis még ma sem reménytelen. Ha megvalósulna egy olyan politika, amely nem a külföldre és a kereszténységre, hanem a "hazai" alapokra építené rá az európaiságot, akkor a magyarok sikeresek is lehetnének. A finnek is azok lettek - igaz, ahhoz egyéb kedvező körülmények is kellettek. A búskomorságot félretéve a cselekvés oldalára kellene végre állni, és akkor elűzhetnénk az "ősi átkokat".

Elnézést a terjedelemért, de ennél rövidebben mindezt nehezen tudtam volna összefoglalni.

Várom a - tárgyilagos - hozzászólásokat!

Mivel ez az első blogbejegyzésem, úgy érzem, először is a blog címét kell megindokolnom.

Jelentése ugye: vesztes ország. A mi hazánk ugyanis vesztes országgá vált. A kérdés az, hogy miért. Milyen út vezetett el idáig? Sokféle témával szeretnék majd foglalkozni, de ezt szánom blogom egyfajta  vezérgondolatának.

Miért lettünk tehát vesztesek? Erről szól az első bejegyzésem. Szeretném, ha sokan hozzászólnátok, bármelyik "oldalról", de - korábbi kedvezőtlen fórumozós tapasztalataim alapján - nyomatékosan kérem, hogy indulatok helyett az érvekre és a tényekre koncentráljunk.

Rögtön azzal kezdem, hogy én származásomat tekintve nem tartozom a magyarok közé. Főként zsidó és német őseim vannak, talán ezért is van egyfajta "kívülálló" rálátásom a témára. Úgyhogy ezért leginkább a "magyarok"-kifejezést fogom használni, mivel meggyőződésem, hogy a származásnak meghatározó jelentősége van. Ezért nem tudok többes szám első személyben fogalmazni. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy - ezt sem titkolom el - konzervatív beállítottságú, hazaszerető ember vagyok, magyarnak vallom magamat,  a származáson azonban ez nem változtat. Ha ez esetleg valakit  bánt, attól előre is elnézést kérek, de nem tudok másként tenni.

Íme tehát az én elméletem.

A magyarok vesztes mivoltának elsődleges okát is a származásban látom. Bár nem szeretjük, mégis ki kell mondani a tényt: a magyar ázsiai eredetű nép. Manapság számos elmélet kering a magyar őseredetről, őshazáról, abban azonban mind megegyeznek, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe Ázsiából érkezett. A feltehetően már korábban is itt élt "ősök" sem magyarok voltak, inkább a hunokhoz tartoztak, de ebbe most nem szeretnék részletesen belemenni.

Minden probléma gyökere tehát az, hogy a magyar nem európai eredetű nép. A jelenlegi - szűkebb értelemben vett - államalkotó európai nemzetek közül kettő kivételével valamennyinek az ősei itt éltek már az időszámítás kezdete környékén, sőt sok esetben azt megelőzően is, beleértve például a szlávokat. Kivételt csak a magyarok és a finnek képeznek. A finnek azonban egy külön történet, ők is csak az utóbbi évtizedekben lettek sikeresek, egyéb tényezők hatására, amelyekkel most szintén nem szeretnék részletesebben foglalkozni, a lényegen ugyanis ez sem változtat.

Tehát egy nem európai eredetű nép bejött Európába, és ebből adódtak a problémák már a kezdetektől fogva. Az európai és az ázsiai életmód ugyanis alapvetően különbözik egymástól, ez pedig tükröződik a gondolkodásmódban is. Mások a körülmények, a feltételek. Mások a földrajzi adottságok is. Ebből pedig olyan ellentét alakult ki, amit a magyarok máig sem tudtak kellő mértékben  feldolgozni.

Miről van szó pontosabban?

A magyar mentalitás a nyíltabb ázsiai területeken formálódott ki, és a jellege is ennek megfelelő. Hatalmas volt a tér, akadt hely bőségesen. Nem volt szükség intenzív fejlesztésre, hiszen mindig tovább lehetett állni. A fő feladat a terjeszkedés, a más népekkel való együttműködés, adott esetben a velük való küzdelem volt, a gazdasági fejlődés kisebb szerepet játszott. "Ipari" alapok gyakorlatilag nem voltak, komolyabb mértékű bányászatról, fémmegmunkálásról sem lehet beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti azt, hogy nem is létezett ilyesmi - sőt, sokkal inkább létezett, mint ahogyan azt gondolnánk -, nem volt azonban igazán meghatározó. Ez a hátrány is mind a mai napig kísért.  Az élet-, és gondolkodásmódot a föld és az ahhoz tartozó gazdálkodás, elsősorban az álltartás határozta meg, középpontban a lóval, ami valóban központi szerepet játszott. Ahogy mondják, "lovas nemzet" volt a magyar már akkor is, nem kell ezt szégyellni, de tény, hogy ennek megvannak a maga hátrányai is.

Kialakult az a fajta élet-, és gondolkodásmód, amely elsősorban a sztyeppéhez kötődött. Egy idő után azonban a sztyeppe tarthatatlanná vált. Köztudomású, hogy a sztyeppe a népek vándorútja volt, komolyabban felfegyverzett haderő hiányában pedig lényegében védhetetlen. Nagy volt a külső nyomás, azonban feltehetőleg a hun "társnépek" hívásának is eleget tettek a magyarok, amikor behatoltak a Kárpát-medencébe. Hogy ez jó választás volt-e a részükről, azon kár vitatkozni, ugyanis a döntésben egyrészt elsősorban más tényezők játszottak szerepet, másrészt pedig alternatíva nemigen volt. Egyszerűen nem volt más "kiadó hely", még a Kárpát-mednce egyes részei is erősen lakottak voltak akkor már. Ettől függetlenül ez a terület erősen emlékeztetett a korábbira, mondhatni, annak egy "európaibb" változata volt. Ez azonban sajnálatos módon csak továbbra is fenntartotta azt a fajta - egyre inkább idejét múló - életmódot, amit annak idején felvettünk. A magyarok tulajdonképpen ott folytatták, ahol Ázsiában abbahagyták, szinte nem is vettek tudomást a közben beállott változásokról.

Egy ideig ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen az állami szervezettség szintjét akkor még el nem érő Európa könnyű prédának bizonyult, így a "kalandozások" során sikereket könyvelhettünk el. Ezek a sikerek ugyanakkor csak  elfedték a háttérben lévő egyre súlyosabb bajokat. Nem fejlődött kellő mértékben a gazdálkodásunk, továbbra is az állattenyésztés volt túlsúlyban, nem igazán vettük ki a részünk az ún. "mezőgazdasági forradalom"-ból (bár annyira nem is voltunk elmaradva, mint ahogy azt még ma is beállítotják), és a haderőnk sem volt megfelelő színvonalú. Nem is lehetett, mert nem volt meg hozzá az "ipari" alap, elsősorban a fémmegmunkálás terén voltunk lemaradva. Társadalmunk is ázsai jellegű volt, erősen vezérorientált, nem megfelelően tagolt, nem alakultak ki a nyugaton akkor már korszerűnek számító feudális alapok, és részben ennek köszönhető a nyugati fejlődés "gőzmozdonyának", a városiasodásnak is relatív visszamaradottsága. Így azután nem is meglepő, hogy amint egy állam - jelesül a rajtunk később is oly sokszor rajtunk eluralkodó - németek (akkori nevükön szászok) erőre kaptak, a kalandozások terén voltaképpen le is húzhattuk a rolót. A Lech-mezőn - de már gyakorlatilag Mersebrugnál is - nem kikaptunk, hanem konkrétan megfutamodtunk, voltaképpen csatát sem tudtunk vállalni a lényegesen jobban felszerelt német sereggel.

A baj azután -ahogyan az lenni szokott - nem járt egyedül. A vereség utáni sokkot követő pánikreakció maga után vonta az újabb és újabb taktikai és stratégiai hibákat. A külföldi érdekkörbe átálló magyar vezetőség harc nélkül átadta a nyugati területeket ("gyepüt") a beözönlő bajoroknak, tömegével kezdték beengedni a külföldieket ("vendég"-ként, lovagként, térítőként, stb.), a leendő királyhoz - akkor első ízben - külföldi és "természetesen" keresztény lányt kényszerítettek - ezzel egyben a dinasztia "vérét" is elkeverték -, és elkövették a talán legsúlyosabb hibát is: a magyarságot lemondatták ősi vallásáról és hagyományairól, az országot keresztény királysággá nyilvánították. Sutba vágták a megszokott - a nyugatinál egyébként hatékonyabb - trónutódlási rendet, hogy a nyugatbarát körök maradhassanak pozícióban. A németek persze szintén a "keresztény diansztiát" támogatták emberrel, pénzzel, fegyverrel. A kereszténység meglehetősen erőszakos jellegű "átvétele" ugyanakkor rendkívül súlyos hibának bizonyult. Megvédeni ugyanis nem védte meg az országot semmitől, hiszen később a keresztény ország is "zsinórban" kapta a német támadásokat, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a fizikailag már amúgy is meggyengített magyarság lelkébe is léket vágjon. A nyugatias mintára kívülről, erőszakos módszerekkel átszervezett állam csak a felszínen volt erős, hiszen az óriási birtokokat és hatalmat kapó egyház látszólag szilárd alapokat hozott létre, maga a magyarság azonban végletesen meggyöngült. A kereszténység áterőszakolása csak fokozta a "magyar-európai" ellentétet. Kialakult az a rendszer, hogy a magyar nem belülről, hanem inkább érdekből európai. Európa ettől még ugyanúgy "nem ízlett" a máshonnan érkezett magyarságnak, mint ahogyan ma sem "ízlik", ugyanakkor aki jót akart - vagyont, hatalmat -, az innentől kezdve a külföld felé orientálódott, a "nemzeti" felfogás pedig a vesztes oldalra került. Saját magával ütközött a össze a nemzet, majdhogynem frontálisan.

A gondokat tovább növelték az idegen nyomást elmélyítő dinasztikus házasságok, amelyek során a külföldi érdekek még erőteljesebben hatoltak a nemzettestbe, a későbbi - részben már ennek hatására előállt - idegen házak uralma, amely ugyan fejlődést hozott, de nem magyar, hanem egyértelműen idegen alapokon nyugvó fejlődést, végül pedig - "szegény embert az ág is húzza" - földrajzi helyzetünk hátrányai is kiütköztek. Jött az "átjáróház"-effektus, jobbról-balról megszállók érkeztek, néha párhuzamosan, aminek a magyarság ebben az állapotában már nem volt képes ellenállni. A megosztottság a Habsburg-korban vált véglegessé, amikor ismételten kiderült: a labanc-oldal "jobban csillog", a kuruc-lét a veszteseké. A magyarok ellenállóképessége olyan szintre gyöngült, hogy a szovjet típusú bolsevizmus is szinte teljes egészében kibontakozhatott. A 19-20. században beözönlő zsidóságra is kár fogni a bajokat, az ő térfoglalásuk is már inkább következmény, mint előzmény volt.

A közhangulat a közállapotokkal párhuzamosan romlott, az egykori "víg kedély" helyén fokozatosan eluralkodott a ma már közmondásos búskomorság, amely csak tovább növelte - növeli - a cselekvőképtelenséget.

A magyarság végzete tehát véleményem szerint elsősorban ázsiai eredete, valamint - részben ennek betudható - kedvezőtlen földrajzi helyzete lett. Számos jellegzetes magyar tulajdonságot is erre lehet visszavezetni. Ilyen a tipikusan belső-ázsiai eredetű passzivitás, a dinamizmus erőteljes hiánya, a magunkba fordulás, a mindenkiben ellenfelet-ellenséget látás, ugyanakkor az elvágyódás, a pusztai kóborlásokra emlékeztető állandó jövés-menés, rendezetlenség, menekülésvágy. A magyar állandóan menekül. Pedig nem kellene feltétlenül menekülnie, a helyzet ugyanis még ma sem reménytelen. Ha megvalósulna egy olyan politika, amely nem a külföldre és a kereszténységre, hanem a "hazai" alapokra építené rá az európaiságot, akkor a magyarok sikeresek is lehetnének. A finnek is azok lettek - igaz, ahhoz egyéb kedvező körülmények is kellettek. A búskomorságot félretéve a cselekvés oldalára kellene végre állni, és akkor elűzhetnénk az "ősi átkokat".

Elnézést a terjedelemért, de ennél rövidebben mindezt nehezen tudtam volna összefoglalni.

Várom a - tárgyilagos - hozzászólásokat!