ÜDVÖZLET MINDENKINEK!
Mivel ez az első blogbejegyzésem, úgy érzem, először is a blog címét kell megindokolnom.
Jelentése ugye: vesztes ország. A mi hazánk ugyanis vesztes országgá vált. A kérdés az, hogy miért. Milyen út vezetett el idáig? Sokféle témával szeretnék majd foglalkozni, de ezt szánom blogom egyfajta vezérgondolatának.
Miért lettünk tehát vesztesek? Erről szól az első bejegyzésem. Szeretném, ha sokan hozzászólnátok, bármelyik "oldalról", de - korábbi kedvezőtlen fórumozós tapasztalataim alapján - nyomatékosan kérem, hogy indulatok helyett az érvekre és a tényekre koncentráljunk.
Rögtön azzal kezdem, hogy én származásomat tekintve nem tartozom a magyarok közé. Főként zsidó és német őseim vannak, talán ezért is van egyfajta "kívülálló" rálátásom a témára. Úgyhogy ezért leginkább a "magyarok"-kifejezést fogom használni, mivel meggyőződésem, hogy a származásnak meghatározó jelentősége van. Ezért nem tudok többes szám első személyben fogalmazni. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy - ezt sem titkolom el - konzervatív beállítottságú, hazaszerető ember vagyok, magyarnak vallom magamat, a származáson azonban ez nem változtat. Ha ez esetleg valakit bánt, attól előre is elnézést kérek, de nem tudok másként tenni.
Íme tehát az én elméletem.
A magyarok vesztes mivoltának elsődleges okát is a származásban látom. Bár nem szeretjük, mégis ki kell mondani a tényt: a magyar ázsiai eredetű nép. Manapság számos elmélet kering a magyar őseredetről, őshazáról, abban azonban mind megegyeznek, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe Ázsiából érkezett. A feltehetően már korábban is itt élt "ősök" sem magyarok voltak, inkább a hunokhoz tartoztak, de ebbe most nem szeretnék részletesen belemenni.
Minden probléma gyökere tehát az, hogy a magyar nem európai eredetű nép. A jelenlegi - szűkebb értelemben vett - államalkotó európai nemzetek közül kettő kivételével valamennyinek az ősei itt éltek már az időszámítás kezdete környékén, sőt sok esetben azt megelőzően is, beleértve például a szlávokat. Kivételt csak a magyarok és a finnek képeznek. A finnek azonban egy külön történet, ők is csak az utóbbi évtizedekben lettek sikeresek, egyéb tényezők hatására, amelyekkel most szintén nem szeretnék részletesebben foglalkozni, a lényegen ugyanis ez sem változtat.
Tehát egy nem európai eredetű nép bejött Európába, és ebből adódtak a problémák már a kezdetektől fogva. Az európai és az ázsiai életmód ugyanis alapvetően különbözik egymástól, ez pedig tükröződik a gondolkodásmódban is. Mások a körülmények, a feltételek. Mások a földrajzi adottságok is. Ebből pedig olyan ellentét alakult ki, amit a magyarok máig sem tudtak kellő mértékben feldolgozni.
Miről van szó pontosabban?
A magyar mentalitás a nyíltabb ázsiai területeken formálódott ki, és a jellege is ennek megfelelő. Hatalmas volt a tér, akadt hely bőségesen. Nem volt szükség intenzív fejlesztésre, hiszen mindig tovább lehetett állni. A fő feladat a terjeszkedés, a más népekkel való együttműködés, adott esetben a velük való küzdelem volt, a gazdasági fejlődés kisebb szerepet játszott. "Ipari" alapok gyakorlatilag nem voltak, komolyabb mértékű bányászatról, fémmegmunkálásról sem lehet beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti azt, hogy nem is létezett ilyesmi - sőt, sokkal inkább létezett, mint ahogyan azt gondolnánk -, nem volt azonban igazán meghatározó. Ez a hátrány is mind a mai napig kísért. Az élet-, és gondolkodásmódot a föld és az ahhoz tartozó gazdálkodás, elsősorban az álltartás határozta meg, középpontban a lóval, ami valóban központi szerepet játszott. Ahogy mondják, "lovas nemzet" volt a magyar már akkor is, nem kell ezt szégyellni, de tény, hogy ennek megvannak a maga hátrányai is.
Kialakult az a fajta élet-, és gondolkodásmód, amely elsősorban a sztyeppéhez kötődött. Egy idő után azonban a sztyeppe tarthatatlanná vált. Köztudomású, hogy a sztyeppe a népek vándorútja volt, komolyabban felfegyverzett haderő hiányában pedig lényegében védhetetlen. Nagy volt a külső nyomás, azonban feltehetőleg a hun "társnépek" hívásának is eleget tettek a magyarok, amikor behatoltak a Kárpát-medencébe. Hogy ez jó választás volt-e a részükről, azon kár vitatkozni, ugyanis a döntésben egyrészt elsősorban más tényezők játszottak szerepet, másrészt pedig alternatíva nemigen volt. Egyszerűen nem volt más "kiadó hely", még a Kárpát-mednce egyes részei is erősen lakottak voltak akkor már. Ettől függetlenül ez a terület erősen emlékeztetett a korábbira, mondhatni, annak egy "európaibb" változata volt. Ez azonban sajnálatos módon csak továbbra is fenntartotta azt a fajta - egyre inkább idejét múló - életmódot, amit annak idején felvettünk. A magyarok tulajdonképpen ott folytatták, ahol Ázsiában abbahagyták, szinte nem is vettek tudomást a közben beállott változásokról.
Egy ideig ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen az állami szervezettség szintjét akkor még el nem érő Európa könnyű prédának bizonyult, így a "kalandozások" során sikereket könyvelhettünk el. Ezek a sikerek ugyanakkor csak elfedték a háttérben lévő egyre súlyosabb bajokat. Nem fejlődött kellő mértékben a gazdálkodásunk, továbbra is az állattenyésztés volt túlsúlyban, nem igazán vettük ki a részünk az ún. "mezőgazdasági forradalom"-ból (bár annyira nem is voltunk elmaradva, mint ahogy azt még ma is beállítotják), és a haderőnk sem volt megfelelő színvonalú. Nem is lehetett, mert nem volt meg hozzá az "ipari" alap, elsősorban a fémmegmunkálás terén voltunk lemaradva. Társadalmunk is ázsai jellegű volt, erősen vezérorientált, nem megfelelően tagolt, nem alakultak ki a nyugaton akkor már korszerűnek számító feudális alapok, és részben ennek köszönhető a nyugati fejlődés "gőzmozdonyának", a városiasodásnak is relatív visszamaradottsága. Így azután nem is meglepő, hogy amint egy állam - jelesül a rajtunk később is oly sokszor rajtunk eluralkodó - németek (akkori nevükön szászok) erőre kaptak, a kalandozások terén voltaképpen le is húzhattuk a rolót. A Lech-mezőn - de már gyakorlatilag Mersebrugnál is - nem kikaptunk, hanem konkrétan megfutamodtunk, voltaképpen csatát sem tudtunk vállalni a lényegesen jobban felszerelt német sereggel.
A baj azután -ahogyan az lenni szokott - nem járt egyedül. A vereség utáni sokkot követő pánikreakció maga után vonta az újabb és újabb taktikai és stratégiai hibákat. A külföldi érdekkörbe átálló magyar vezetőség harc nélkül átadta a nyugati területeket ("gyepüt") a beözönlő bajoroknak, tömegével kezdték beengedni a külföldieket ("vendég"-ként, lovagként, térítőként, stb.), a leendő királyhoz - akkor első ízben - külföldi és "természetesen" keresztény lányt kényszerítettek - ezzel egyben a dinasztia "vérét" is elkeverték -, és elkövették a talán legsúlyosabb hibát is: a magyarságot lemondatták ősi vallásáról és hagyományairól, az országot keresztény királysággá nyilvánították. Sutba vágták a megszokott - a nyugatinál egyébként hatékonyabb - trónutódlási rendet, hogy a nyugatbarát körök maradhassanak pozícióban. A németek persze szintén a "keresztény diansztiát" támogatták emberrel, pénzzel, fegyverrel. A kereszténység meglehetősen erőszakos jellegű "átvétele" ugyanakkor rendkívül súlyos hibának bizonyult. Megvédeni ugyanis nem védte meg az országot semmitől, hiszen később a keresztény ország is "zsinórban" kapta a német támadásokat, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a fizikailag már amúgy is meggyengített magyarság lelkébe is léket vágjon. A nyugatias mintára kívülről, erőszakos módszerekkel átszervezett állam csak a felszínen volt erős, hiszen az óriási birtokokat és hatalmat kapó egyház látszólag szilárd alapokat hozott létre, maga a magyarság azonban végletesen meggyöngült. A kereszténység áterőszakolása csak fokozta a "magyar-európai" ellentétet. Kialakult az a rendszer, hogy a magyar nem belülről, hanem inkább érdekből európai. Európa ettől még ugyanúgy "nem ízlett" a máshonnan érkezett magyarságnak, mint ahogyan ma sem "ízlik", ugyanakkor aki jót akart - vagyont, hatalmat -, az innentől kezdve a külföld felé orientálódott, a "nemzeti" felfogás pedig a vesztes oldalra került. Saját magával ütközött a össze a nemzet, majdhogynem frontálisan.
A gondokat tovább növelték az idegen nyomást elmélyítő dinasztikus házasságok, amelyek során a külföldi érdekek még erőteljesebben hatoltak a nemzettestbe, a későbbi - részben már ennek hatására előállt - idegen házak uralma, amely ugyan fejlődést hozott, de nem magyar, hanem egyértelműen idegen alapokon nyugvó fejlődést, végül pedig - "szegény embert az ág is húzza" - földrajzi helyzetünk hátrányai is kiütköztek. Jött az "átjáróház"-effektus, jobbról-balról megszállók érkeztek, néha párhuzamosan, aminek a magyarság ebben az állapotában már nem volt képes ellenállni. A megosztottság a Habsburg-korban vált véglegessé, amikor ismételten kiderült: a labanc-oldal "jobban csillog", a kuruc-lét a veszteseké. A magyarok ellenállóképessége olyan szintre gyöngült, hogy a szovjet típusú bolsevizmus is szinte teljes egészében kibontakozhatott. A 19-20. században beözönlő zsidóságra is kár fogni a bajokat, az ő térfoglalásuk is már inkább következmény, mint előzmény volt.
A közhangulat a közállapotokkal párhuzamosan romlott, az egykori "víg kedély" helyén fokozatosan eluralkodott a ma már közmondásos búskomorság, amely csak tovább növelte - növeli - a cselekvőképtelenséget.
A magyarság végzete tehát véleményem szerint elsősorban ázsiai eredete, valamint - részben ennek betudható - kedvezőtlen földrajzi helyzete lett. Számos jellegzetes magyar tulajdonságot is erre lehet visszavezetni. Ilyen a tipikusan belső-ázsiai eredetű passzivitás, a dinamizmus erőteljes hiánya, a magunkba fordulás, a mindenkiben ellenfelet-ellenséget látás, ugyanakkor az elvágyódás, a pusztai kóborlásokra emlékeztető állandó jövés-menés, rendezetlenség, menekülésvágy. A magyar állandóan menekül. Pedig nem kellene feltétlenül menekülnie, a helyzet ugyanis még ma sem reménytelen. Ha megvalósulna egy olyan politika, amely nem a külföldre és a kereszténységre, hanem a "hazai" alapokra építené rá az európaiságot, akkor a magyarok sikeresek is lehetnének. A finnek is azok lettek - igaz, ahhoz egyéb kedvező körülmények is kellettek. A búskomorságot félretéve a cselekvés oldalára kellene végre állni, és akkor elűzhetnénk az "ősi átkokat".
Elnézést a terjedelemért, de ennél rövidebben mindezt nehezen tudtam volna összefoglalni.
Várom a - tárgyilagos - hozzászólásokat!
Mivel ez az első blogbejegyzésem, úgy érzem, először is a blog címét kell megindokolnom.
Jelentése ugye: vesztes ország. A mi hazánk ugyanis vesztes országgá vált. A kérdés az, hogy miért. Milyen út vezetett el idáig? Sokféle témával szeretnék majd foglalkozni, de ezt szánom blogom egyfajta vezérgondolatának.
Miért lettünk tehát vesztesek? Erről szól az első bejegyzésem. Szeretném, ha sokan hozzászólnátok, bármelyik "oldalról", de - korábbi kedvezőtlen fórumozós tapasztalataim alapján - nyomatékosan kérem, hogy indulatok helyett az érvekre és a tényekre koncentráljunk.
Rögtön azzal kezdem, hogy én származásomat tekintve nem tartozom a magyarok közé. Főként zsidó és német őseim vannak, talán ezért is van egyfajta "kívülálló" rálátásom a témára. Úgyhogy ezért leginkább a "magyarok"-kifejezést fogom használni, mivel meggyőződésem, hogy a származásnak meghatározó jelentősége van. Ezért nem tudok többes szám első személyben fogalmazni. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy - ezt sem titkolom el - konzervatív beállítottságú, hazaszerető ember vagyok, magyarnak vallom magamat, a származáson azonban ez nem változtat. Ha ez esetleg valakit bánt, attól előre is elnézést kérek, de nem tudok másként tenni.
Íme tehát az én elméletem.
A magyarok vesztes mivoltának elsődleges okát is a származásban látom. Bár nem szeretjük, mégis ki kell mondani a tényt: a magyar ázsiai eredetű nép. Manapság számos elmélet kering a magyar őseredetről, őshazáról, abban azonban mind megegyeznek, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe Ázsiából érkezett. A feltehetően már korábban is itt élt "ősök" sem magyarok voltak, inkább a hunokhoz tartoztak, de ebbe most nem szeretnék részletesen belemenni.
Minden probléma gyökere tehát az, hogy a magyar nem európai eredetű nép. A jelenlegi - szűkebb értelemben vett - államalkotó európai nemzetek közül kettő kivételével valamennyinek az ősei itt éltek már az időszámítás kezdete környékén, sőt sok esetben azt megelőzően is, beleértve például a szlávokat. Kivételt csak a magyarok és a finnek képeznek. A finnek azonban egy külön történet, ők is csak az utóbbi évtizedekben lettek sikeresek, egyéb tényezők hatására, amelyekkel most szintén nem szeretnék részletesebben foglalkozni, a lényegen ugyanis ez sem változtat.
Tehát egy nem európai eredetű nép bejött Európába, és ebből adódtak a problémák már a kezdetektől fogva. Az európai és az ázsiai életmód ugyanis alapvetően különbözik egymástól, ez pedig tükröződik a gondolkodásmódban is. Mások a körülmények, a feltételek. Mások a földrajzi adottságok is. Ebből pedig olyan ellentét alakult ki, amit a magyarok máig sem tudtak kellő mértékben feldolgozni.
Miről van szó pontosabban?
A magyar mentalitás a nyíltabb ázsiai területeken formálódott ki, és a jellege is ennek megfelelő. Hatalmas volt a tér, akadt hely bőségesen. Nem volt szükség intenzív fejlesztésre, hiszen mindig tovább lehetett állni. A fő feladat a terjeszkedés, a más népekkel való együttműködés, adott esetben a velük való küzdelem volt, a gazdasági fejlődés kisebb szerepet játszott. "Ipari" alapok gyakorlatilag nem voltak, komolyabb mértékű bányászatról, fémmegmunkálásról sem lehet beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti azt, hogy nem is létezett ilyesmi - sőt, sokkal inkább létezett, mint ahogyan azt gondolnánk -, nem volt azonban igazán meghatározó. Ez a hátrány is mind a mai napig kísért. Az élet-, és gondolkodásmódot a föld és az ahhoz tartozó gazdálkodás, elsősorban az álltartás határozta meg, középpontban a lóval, ami valóban központi szerepet játszott. Ahogy mondják, "lovas nemzet" volt a magyar már akkor is, nem kell ezt szégyellni, de tény, hogy ennek megvannak a maga hátrányai is.
Kialakult az a fajta élet-, és gondolkodásmód, amely elsősorban a sztyeppéhez kötődött. Egy idő után azonban a sztyeppe tarthatatlanná vált. Köztudomású, hogy a sztyeppe a népek vándorútja volt, komolyabban felfegyverzett haderő hiányában pedig lényegében védhetetlen. Nagy volt a külső nyomás, azonban feltehetőleg a hun "társnépek" hívásának is eleget tettek a magyarok, amikor behatoltak a Kárpát-medencébe. Hogy ez jó választás volt-e a részükről, azon kár vitatkozni, ugyanis a döntésben egyrészt elsősorban más tényezők játszottak szerepet, másrészt pedig alternatíva nemigen volt. Egyszerűen nem volt más "kiadó hely", még a Kárpát-mednce egyes részei is erősen lakottak voltak akkor már. Ettől függetlenül ez a terület erősen emlékeztetett a korábbira, mondhatni, annak egy "európaibb" változata volt. Ez azonban sajnálatos módon csak továbbra is fenntartotta azt a fajta - egyre inkább idejét múló - életmódot, amit annak idején felvettünk. A magyarok tulajdonképpen ott folytatták, ahol Ázsiában abbahagyták, szinte nem is vettek tudomást a közben beállott változásokról.
Egy ideig ez nem jelentett különösebb problémát, hiszen az állami szervezettség szintjét akkor még el nem érő Európa könnyű prédának bizonyult, így a "kalandozások" során sikereket könyvelhettünk el. Ezek a sikerek ugyanakkor csak elfedték a háttérben lévő egyre súlyosabb bajokat. Nem fejlődött kellő mértékben a gazdálkodásunk, továbbra is az állattenyésztés volt túlsúlyban, nem igazán vettük ki a részünk az ún. "mezőgazdasági forradalom"-ból (bár annyira nem is voltunk elmaradva, mint ahogy azt még ma is beállítotják), és a haderőnk sem volt megfelelő színvonalú. Nem is lehetett, mert nem volt meg hozzá az "ipari" alap, elsősorban a fémmegmunkálás terén voltunk lemaradva. Társadalmunk is ázsai jellegű volt, erősen vezérorientált, nem megfelelően tagolt, nem alakultak ki a nyugaton akkor már korszerűnek számító feudális alapok, és részben ennek köszönhető a nyugati fejlődés "gőzmozdonyának", a városiasodásnak is relatív visszamaradottsága. Így azután nem is meglepő, hogy amint egy állam - jelesül a rajtunk később is oly sokszor rajtunk eluralkodó - németek (akkori nevükön szászok) erőre kaptak, a kalandozások terén voltaképpen le is húzhattuk a rolót. A Lech-mezőn - de már gyakorlatilag Mersebrugnál is - nem kikaptunk, hanem konkrétan megfutamodtunk, voltaképpen csatát sem tudtunk vállalni a lényegesen jobban felszerelt német sereggel.
A baj azután -ahogyan az lenni szokott - nem járt egyedül. A vereség utáni sokkot követő pánikreakció maga után vonta az újabb és újabb taktikai és stratégiai hibákat. A külföldi érdekkörbe átálló magyar vezetőség harc nélkül átadta a nyugati területeket ("gyepüt") a beözönlő bajoroknak, tömegével kezdték beengedni a külföldieket ("vendég"-ként, lovagként, térítőként, stb.), a leendő királyhoz - akkor első ízben - külföldi és "természetesen" keresztény lányt kényszerítettek - ezzel egyben a dinasztia "vérét" is elkeverték -, és elkövették a talán legsúlyosabb hibát is: a magyarságot lemondatták ősi vallásáról és hagyományairól, az országot keresztény királysággá nyilvánították. Sutba vágták a megszokott - a nyugatinál egyébként hatékonyabb - trónutódlási rendet, hogy a nyugatbarát körök maradhassanak pozícióban. A németek persze szintén a "keresztény diansztiát" támogatták emberrel, pénzzel, fegyverrel. A kereszténység meglehetősen erőszakos jellegű "átvétele" ugyanakkor rendkívül súlyos hibának bizonyult. Megvédeni ugyanis nem védte meg az országot semmitől, hiszen később a keresztény ország is "zsinórban" kapta a német támadásokat, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a fizikailag már amúgy is meggyengített magyarság lelkébe is léket vágjon. A nyugatias mintára kívülről, erőszakos módszerekkel átszervezett állam csak a felszínen volt erős, hiszen az óriási birtokokat és hatalmat kapó egyház látszólag szilárd alapokat hozott létre, maga a magyarság azonban végletesen meggyöngült. A kereszténység áterőszakolása csak fokozta a "magyar-európai" ellentétet. Kialakult az a rendszer, hogy a magyar nem belülről, hanem inkább érdekből európai. Európa ettől még ugyanúgy "nem ízlett" a máshonnan érkezett magyarságnak, mint ahogyan ma sem "ízlik", ugyanakkor aki jót akart - vagyont, hatalmat -, az innentől kezdve a külföld felé orientálódott, a "nemzeti" felfogás pedig a vesztes oldalra került. Saját magával ütközött a össze a nemzet, majdhogynem frontálisan.
A gondokat tovább növelték az idegen nyomást elmélyítő dinasztikus házasságok, amelyek során a külföldi érdekek még erőteljesebben hatoltak a nemzettestbe, a későbbi - részben már ennek hatására előállt - idegen házak uralma, amely ugyan fejlődést hozott, de nem magyar, hanem egyértelműen idegen alapokon nyugvó fejlődést, végül pedig - "szegény embert az ág is húzza" - földrajzi helyzetünk hátrányai is kiütköztek. Jött az "átjáróház"-effektus, jobbról-balról megszállók érkeztek, néha párhuzamosan, aminek a magyarság ebben az állapotában már nem volt képes ellenállni. A megosztottság a Habsburg-korban vált véglegessé, amikor ismételten kiderült: a labanc-oldal "jobban csillog", a kuruc-lét a veszteseké. A magyarok ellenállóképessége olyan szintre gyöngült, hogy a szovjet típusú bolsevizmus is szinte teljes egészében kibontakozhatott. A 19-20. században beözönlő zsidóságra is kár fogni a bajokat, az ő térfoglalásuk is már inkább következmény, mint előzmény volt.
A közhangulat a közállapotokkal párhuzamosan romlott, az egykori "víg kedély" helyén fokozatosan eluralkodott a ma már közmondásos búskomorság, amely csak tovább növelte - növeli - a cselekvőképtelenséget.
A magyarság végzete tehát véleményem szerint elsősorban ázsiai eredete, valamint - részben ennek betudható - kedvezőtlen földrajzi helyzete lett. Számos jellegzetes magyar tulajdonságot is erre lehet visszavezetni. Ilyen a tipikusan belső-ázsiai eredetű passzivitás, a dinamizmus erőteljes hiánya, a magunkba fordulás, a mindenkiben ellenfelet-ellenséget látás, ugyanakkor az elvágyódás, a pusztai kóborlásokra emlékeztető állandó jövés-menés, rendezetlenség, menekülésvágy. A magyar állandóan menekül. Pedig nem kellene feltétlenül menekülnie, a helyzet ugyanis még ma sem reménytelen. Ha megvalósulna egy olyan politika, amely nem a külföldre és a kereszténységre, hanem a "hazai" alapokra építené rá az európaiságot, akkor a magyarok sikeresek is lehetnének. A finnek is azok lettek - igaz, ahhoz egyéb kedvező körülmények is kellettek. A búskomorságot félretéve a cselekvés oldalára kellene végre állni, és akkor elűzhetnénk az "ősi átkokat".
Elnézést a terjedelemért, de ennél rövidebben mindezt nehezen tudtam volna összefoglalni.
Várom a - tárgyilagos - hozzászólásokat!
